Egy csendes, kertvárosi környéken élek. Kisebb házak, rendezett udvarok, virágzó növények a kerítések mentén, barátságos szomszédok, akik köszönnek egymásnak reggelente. Egy olyan hely, ahol az ember azt gondolná: itt soha nem történhet semmi különös. Talán épp ezért tűnt fel az, amit az egyik szomszédasszonyom nap mint nap tett a kertjében.

Egy középkorú nő volt, visszahúzódó, csendes. Nem barátkozott sokat, de udvariasan biccentett, ha találkoztunk. Évek óta lakott itt, látszólag gondtalanul. Aztán egy reggel felfigyeltem valamire.

Pontosan fél hétkor kilépett a házból, kezében egy sárga kerti locsolócsővel. De nem a kert egészét locsolta, nem a virágokat vagy a zöldséges ágyásokat. Mindig csak egyetlen, körülbelül egy négyzetméteres földdarabot a kerítés mellett. Ugyanazt a helyet minden áldott nap.

Eleinte azt hittem, hogy valami különleges növényt próbál termeszteni. Talán egy érzékeny fajtát, amely sok vizet igényel. De hamar világossá vált: azon a helyen semmi nem nőtt. Se hajtás, se levél. Csak sötét, mindig nedves föld.

Ahogy telt az idő, egyre furcsábbnak találtam a viselkedését. Egy reggel végül odamentem a kerítéshez, és ártatlanul megkérdeztem:

– Milyen növény nő ott? Minden nap locsolja.

A kérdés hallatán összerezzent. Keze megremegett, arca elsápadt, de nem nézett rám. Csak ennyit mormolt:

– Különleges burgonya. Egy ritka fajta.

Burgonya? Naponkénti öntözés? Ráadásul semmilyen jelét nem láttam annak, hogy ott bármilyen zöldség nőne. Nyilvánvalóan nem mondott igazat. De nem akartam konfliktust. Ezért csak távolról figyeltem tovább.

Még egy hét telt el. A földdarab továbbra is csupasz volt, ő pedig egyre idegesebbnek tűnt. Gyakran járkált fel-alá az udvaron, néha hosszan bámulta az ablakomat, mintha sejtette volna, hogy figyelem. A tekintetében volt valami nyugtalanító.

Egy éjjel nem tudtam elaludni. Valami nem hagyott nyugodni. Mintha a testem tudta volna, hogy valami nincs rendben. Reggel aztán úgy döntöttem, tárcsázom a rendőrséget. A bejelentésemet először furcsállották – hogy egy nő minden nap ugyanazt a földdarabot locsolja? –, de végül azt mondták, kiküldenek egy járőrt.

Két órával később megérkezett egy rendőrautó. A nő otthon volt. A rendőrök udvariasan közölték, hogy szeretnék megnézni az említett földdarabot. Láttam, ahogy elsápad. Nem ellenkezett, csak állt mozdulatlanul, miközben a két rendőr megkezdte az ásást.

Nem kellett sok. Néhány lapátnyi föld után az egyikük letérdelt, és kézzel kezdte félresöpörni a nedves rétegeket. Majd hirtelen hátranézett társára. Egy pillanat múlva elővették a rádiót, és erősítést kértek. A szomszédasszony térdre rogyott a gyepen.

A földben, ott, ahol minden reggel olyan gondosan locsolt, egy test feküdt.

Később megtudtam, hogy a holttest egy férfié volt – a nő volt élettársáé, aki hónapokkal korábban tűnt el. Eltűnését hivatalosan is bejelentették, de senki sem tudta, mi történt vele. Most viszont már igen.

A kertet lezárták. Rendőrségi szalagok, nyomozók, sajtósok – a mi csendes utcánk hirtelen bűnügyi helyszínné vált. Az emberek suttogva találgatták, mi történhetett. De az igazság még ijesztőbb volt, mint a pletykák.

A nő beismerte, hogy megölte az élettársát. Állítása szerint hosszú éveken át bántalmazta őt, mind fizikailag, mind érzelmileg. Egy nap nem bírta tovább, és elkövette, amit addig el sem tudott képzelni: megölte a férfit, elásta a kertben, majd nap mint nap locsolta a földet, mintha így próbálná lemosni magáról a bűnt.

A szomszédasszonyomat letartóztatták. A kislány, akiről addig sem tudtunk sokat, rokonokhoz került. A ház, a kert, a sárga locsolócső – mind ott maradtak, mint egy néma emlékeztető arra, hogy a legsötétebb titkok gyakran a legcsendesebb helyeken rejtőznek.

És hogy miért locsolta azt a földdarabot minden egyes nap? Talán bűntudatból. Talán félelemből. Vagy talán, mert remélte, hogy a víz majd egyszer mindent elmos.

De a föld, bármennyire is itatod, nem tudja elrejteni örökre az igazságot.