Az a nap örökre bevésődött mindazok emlékezetébe, akik jelen voltak. Nem csak a gyász súlya nehezedett a jelenlévőkre, hanem valami sokkal mélyebb, nyomasztóbb érzés is – valami megmagyarázhatatlan, ami láthatatlanul, de érezhetően jelen volt a levegőben. A történtek még hetek, hónapok múlva is beszédtéma voltak, egyesek újra és újra felidézték minden részletét, mások mély csendbe burkolóztak, mintha féltek volna egyáltalán megemlíteni, amit láttak.

A reggeli óráktól kezdve borús, sötétszürke égbolt borult a kisvárosi temető fölé. Nem esett, de a levegő nehéz és párás volt, mint vihar előtt. A fák lassan hajladoztak a szélben, az ágak halkan susogtak, és a természet is mintha némaságba burkolózott volna.

A lányt, akit temettek, mindössze huszonkét éves volt. Mindenki, aki ismerte, kedvesnek, okosnak, élettel telinek írta le. Halála váratlanul következett be – a hivatalos jelentés szerint tragikus baleset történt. Mégis, a gyászolók között már a szertartás elején suttogások indultak meg. Voltak, akik nem hitték el a hivatalos verziót. A legszembetűnőbb azonban az édesanyja volt – fekete ruhában, kemény arckifejezéssel, és olyan tekintettel, ami mintha átlátott volna a gyászon és a síron is.

A szertartás csendben zajlott. A pap szavai a hűvös levegőben elhalkultak, a gyászolók szorosan álltak egymás mellett, némelyikük suttogva imádkozott, mások csak bámultak maguk elé. Senki sem várta, hogy bármi rendkívüli történik. Éppen ellenkezőleg – mindenki abban reménykedett, hogy a fájdalom gyorsan lecsendesedik, hogy el tudják engedni, aki elment.

Ám amikor eljött az idő, hogy leereszkedjen a koporsó a sírba, valami különös történt. Nyolc temetkezési dolgozó – erős, tapasztalt férfiak – léptek elő, hogy felemeljék a koporsót. Masszív, sötét, fényesre lakkozott fa volt, aranyszínű fogantyúkkal. Úgy tűnt, mintha minden részletére különös gondot fordítottak volna.

„Egy, kettő, három!” – adta ki a parancsot a vezetőjük.

A koporsó azonban meg sem mozdult.

Újra próbálkoztak – minden erejüket bevetve, izzadság gyöngyözött a homlokukon, zihálva emeltek –, de a koporsó szinte megmozdíthatatlan volt.

„Ez lehetetlen…” – motyogta az egyikük. – „Olyan, mintha nem egy, hanem több ember lenne benne!”

A gyászolók körében zavart suttogás kezdett terjedni.

„Ez nem normális…”

„Ilyesmi még soha nem történt…”

Ekkor előrelépett a lány édesanyja. Fekete fátyla alatt sziklaszilárd arc, hangja pedig éles és határozott volt:

„Nyissák ki.”

A temetkezési dolgozók megtorpantak.

„Biztos ebben?” – kérdezte egyikük bizonytalanul.

„Azt mondtam: nyissák ki.”

A hangjából sugárzó eltökéltség olyan volt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Csendben engedelmeskedtek. A csavarok lassan megadták magukat, és nyikorgással jelezték, hogy a fedél megmozdul.

Ahogy a koporsó fedelét felemelték, a jelenlévők arcán döbbenet jelent meg. Egy nő azonnal elájult, mások hátrébb léptek, mintha valami láthatatlan erő taszítaná őket.

Bár a test egy volt, nem az volt, akire mindenki számított. Az arc torz volt – görcsös fájdalmat tükrözött. A kezek ökölbe szorultak, a körmök a tenyér húsába vájtak. De a legborzongatóbb a szemek kifejezése volt – résnyire nyitva, mintha valami szörnyűség utolsó pillanatát örökítette volna meg bennük.

„Ez nem ő…” – suttogta valaki.

Az anya közelebb lépett. Arcán nem látszott félelem – csak egyre mélyülő bizonyosság. „Ez nem az én lányom” – jelentette ki. És senki sem tudott ellentmondani.

Azonnal értesítették a rendőrséget. A temetőt lezárták. Vizsgálat indult, amely még sötétebb részleteket tárt fel. A test azonosítatlan volt. A temetkezési vállalat csak egy névtelen dokumentumot kapott, amely gyors eltemetést írt elő. A valódi lány teste… eltűnt.

Az ügy rövid idő alatt elterjedt a városban. Sokan véletlen tévedésről beszéltek, mások szándékos cseréről. Voltak, akik természetfeletti erők munkáját emlegették. De egy valami biztos: amit azon a napon láttak, az örökre megváltoztatta mindazokat, akik jelen voltak.

És a lány teste – azóta sem került elő.