Az utóbbi hetekben egyre erősebben éreztem, hogy valami megváltozott az otthonunkban. A férjem, aki valaha figyelmes és gyengéd volt, egyre távolságtartóbbá vált velem és a kétéves kislányunkkal szemben is. A beszélgetések üresek lettek, későn jött haza, kifogásai pedig hiteltelenül hangzottak. Ami azonban a legjobban aggasztott, az az volt, hogy kerülte a lányával való bármilyen kapcsolatot. Néhány hónappal ezelőtt még gyakran a karjába vette, játszott vele, és mosolygott az első szavaira. Most viszont úgy ment el mellette, mintha ott sem lenne.

Különösen furcsának találtam, hogy minden hétvégén, amikor dolgoznom kellett, ragaszkodott hozzá, hogy ő maradjon otthon a kislánnyal. Elutasította, hogy édesanyám vagy a nővérem vigyázzon rá. Azt mondta, ez az ő felelőssége. Mindez azért is volt ellentmondásos, mert hétköznap alig törődött vele. Nem értettem, miért akar ennyire vele lenni hétvégén, ha máskor nem mutat érdeklődést.

Idővel egyre több aggasztó változást vettem észre. A hétvégi együtt töltött napok után a lányom sírós, visszahúzódó lett, nem akart játszani. Az ételt alig érintette meg, és amikor meglátta az apját, megfeszült, félrenézett, és hozzám menekült. A szemében tiszta félelmet láttam. Először a „két évesek dackorszakának” tulajdonítottam a viselkedését, de ez nem múlt el – inkább súlyosbodott.

Egy reggel elhatároztam, hogy ki kell derítenem az igazságot. Mielőtt elindultam dolgozni, egy apró rejtett kamerát szereltem fel a gyerekszobába. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, nyomasztó érzés telepedett rám. Reméltem, hogy csak valami ártatlan félreértésről van szó, de belül féltem attól, amit látni fogok.

Aznap este leültem a laptop elé, és remegő kézzel indítottam el a felvételt. Az első percek ártalmatlannak tűntek – a kislány a földön ült és építőkockákkal játszott, a férjem mellette ült, és a telefonját nyomkodta. Néha szólt hozzá pár szót, de többnyire nem törődött vele. Aztán letette a telefont, felállt, és odalépett hozzá. Először nem értettem, mi történik, de a lányom reakciója mindent elárult: azonnal összerezzent, eltakarta az arcát, és elhúzódott tőle. Akkor láttam meg, hogy a férjem mozdulatai nem szeretetteljesek vagy gyengédek, hanem ridegek és kemények.

A felvétel további része egyre nyomasztóbb volt. Nem ütötte meg, de folyamatosan pszichés nyomás alatt tartotta. Kiabált vele, korlátozta a mozgását, minden játékkezdeményt leállított, és a kezéből kivett játékokat félredobta. Rideg hangon beszélt vele, mintha a jelenléte is teher lenne számára. Minden perc újabb bizonyíték volt arra, hogy valami végleg megváltozott benne.

Amikor kikapcsoltam a felvételt, döbbenten ültem a helyemen. Nem értettem, mi történhetett azzal a férfival, akit valaha szerettem. Nem volt mentség arra, amit láttam. Tudtam, hogy azonnal cselekednem kell.

Másnap összepakoltam a lányom holmiját, és a szüleimhez költöztünk. A férjemnek nem magyaráztam semmit – nem is volt mit. Jogsegélyt kértem, és előkészítettem a bizonyítékokat a gyermekelhelyezési perre. Nehéz döntés volt, de ez volt az egyetlen út, hogy megvédjem a lányomat.

Ma már tudom, hogy ha akkor nem szereltem volna fel azt a kamerát, talán még mindig tudatlanságban élnék. Az igazság fájt, de megmentette a gyermekemet attól, hogy még rosszabb dolgokat kelljen átélnie.