Egy kisvárosi templom zsúfolásig megtelt gyászolókkal. Halk suttogás és visszafojtott zokogás keveredett az orgona mély, lassú hangjaival, amelyek a gyászszertartást kísérték. A templom elején, az oltár előtt nyitott koporsó állt, benne egy negyvenes férfi feküdt mozdulatlanul – apa, férj, barát. A család és az ismerősök azért gyűltek össze, hogy végső búcsút vegyenek tőle.

A gyászolók között ott ült egy kétéves kislány is, hófehér ruhácskában, a nagymamája ölében. Nagy, kíváncsi szemei ide-oda jártak az emberek és a koporsó között. Láthatóan összezavarodott – nem értette, miért szomorú mindenki, és miért fekszik az édesapja mozdulatlanul elöl.

Amikor a pap elkezdte mondani az utolsó imát, a kislány hirtelen felállt, és gyermeki őszinteséggel hangosan felkiáltott:
– Apa csak alszik!

Hangja végigvisszhangzott a templomon. A gyászolók felé fordultak; néhányan elmosolyodtak a könnyeik között, mások együttérző pillantásokat váltottak.

De a kislány nem állt meg. Újra megszólalt, még határozottabban:
– Ő lélegzik!

A templomban feszült csend lett. Minden tekintet a koporsó felé fordult – és voltak, akik esküdtek rá, hogy láttak egy alig észrevehető mozdulatot a férfi mellkasán.

A nagymama zavarodottan próbálta elvinni a gyermeket, ám a férfi édesanyja, aki az első sorban ült, hirtelen felugrott.
– Azonnal ellenőrizzék! – kiáltotta, a koporsó felé mutatva.

A temetkezési vállalat egyik dolgozója tétován odalépett, és a férfi nyakához érintette a kezét. Arcáról eltűnt a vér.
– Van pulzusa! – mondta döbbenten.

Ekkor kitört a káosz. A pap hátrált, többen a koporsóhoz siettek segíteni, mások a mentőket hívták. A férfit gyorsan kivették a koporsóból, a földre fektették, és megkezdték az újraélesztést. Pár perccel később a mentők megérkeztek, és megerősítették: a férfi él. Mély kómában volt, de a szíve egyértelműen vert.

A későbbi vizsgálat megdöbbentő részleteket tárt fel. A férfit előző nap találták eszméletlenül az otthonában. A kihívott orvos a légzés hiánya és az életjelek látszólagos megszűnése alapján halottnak nyilvánította. Senki sem végzett alaposabb vizsgálatot – így tévedésből halotti bizonyítványt állítottak ki.

Az orvosok később megállapították, hogy a férfi egy ritka neurológiai állapotban szenvedett, amely annyira lelassíthatja a test működését, hogy az klinikai halálnak tűnik. Ha kislánya nem szólt volna, élve temették volna el.

Néhány nappal később a férfi magához tért az intenzív osztályon. Amikor megértette, mi történt, első kérdése ez volt:
– Ki mentett meg?

Amikor a felesége könnyek között elmondta, hogy a lányuk, csak ennyit mondott halkan:
– Ő mindig tudta, mikor kell kimondani az igazságot.

A történet villámgyorsan elterjedt az országban. Az emberek ráébredtek, milyen könnyen történhet tragikus orvosi tévedés, és csodálták a kisgyermek bátorságát és ösztönét, aki habozás nélkül félbeszakította a szertartást, és szembeszállt a felnőttek meggyőződésével.

Azóta a templomban, ahol mindez történt, a helyiek gyakran idézik ezt a mondatot:
„Néha azok látják legvilágosabban az igazságot, akik a legkevesebbet értik a világból.”