Egy év telt el azóta, hogy utoljára láttam őt. Azóta, hogy a sírja felett állva próbáltam felfogni, hogyan tud egy élet néhány pillanat alatt teljesen megváltozni. Ő volt a szerelmem, a legjobb barátom, a családom. Tíz évet éltünk együtt – örömöt, vitákat, nevetést és azt a csendet, ami sosem volt kellemetlen, mert szavak nélkül is értettük egymást.

A halála után csak az üresség maradt. Az apró, hétköznapi dolgok, amelyeknek korábban jelentésük volt, értelmetlenné váltak. Egyetlen biztos pont maradt az életemben: a vasárnapi temetőlátogatás. Mindig friss virágot vittem, többnyire a kedvenceit – fehér krizantémot és rózsaszín szegfűt. Ott ültem a sírnál, beszéltem hozzá, meséltem a hetemről, a világról, néha pedig olyasmiről, amit senki másnak nem mondtam el. Néha még a kedvenc süteményét is megsütöttem, és letettem oda, bár tudtam, hogy sosem kóstolja meg többé.

Egy vasárnap reggel azonban valami furcsát vettem észre. A síron friss csokor feküdt. Nem az enyém volt. Azt hittem, valamelyik családtag tette oda, de senki nem vállalta. A következő héten újra ott volt. Ugyanaz a virágkombináció, ugyanúgy elrendezve – fehér krizantém és rózsaszín szegfű, pontosan úgy, ahogy ő szerette.

Elkezdtem találgatni, ki lehet az. Egy régi barát? Egy kolléga, akiről sosem mesélt? Vagy valaki a múltjából, akit titkolt előttem? Minél többet gondolkodtam rajta, annál nyugtalanabb lettem. És igen, féltékenységet is éreztem. Zavaró volt a gondolat, hogy valaki más is ugyanúgy gondol rá, mint én.

Úgy döntöttem, kiderítem az igazságot. Egy hideg vasárnap hajnalban jóval korábban érkeztem a temetőbe. Egy magas sírkő mögött rejtőztem el, és vártam. A percek lassan teltek. Csend volt, csak néha hallatszott a temetőőr lépése.

Aztán megláttam őt. Egy ismeretlen nő, sötét kabátban és sálban, lassan közeledett a sírhoz. A kezében pontosan az a virágcsokor volt, amit hónapok óta láttam. Letérdelt, gyengéden letette a sírra, majd a kezét a kőre simította, és halkan beszélni kezdett – de nem hallottam, mit mond.

Amikor felegyenesedett és elindult, jobban megnéztem az arcát. Soha nem láttam korábban… mégis volt benne valami ismerős. A vonásai emlékeztettek egy régi fényképre, amit egyszer láttam a feleségem családi albumában, még a kapcsolatunk előtt készült képen. Akkor döbbentem rá: a nő a feleségem húga volt. Egy húg, akiről soha nem mesélt, akit a családja sosem említett.

Odaléphettem volna, hogy kérdezzek, de valami visszatartott. A szemében olyan mély fájdalom volt, hogy megértettem: vannak titkok, amelyeket nem szabad firtatni. Nem azon a napon.

Azóta mintha felosztottuk volna az időt: egyszer ő, egyszer én viszem a virágokat. Soha nem találkoztunk szemtől szemben, de mindketten ugyanazt a két virágot hagyjuk ott – a saját szeretetünkből és gyászunkból.

Megtaláltam az igazságot, de a válaszokat nem. És talán nem is akarom. Mert vannak történetek, amelyek erősebbek, ha nem mondjuk ki a végét.