A reggel úgy indult, mint bármelyik másik nyári nap. Csendes volt a tó vize, az ég borús, de a levegő langyos, kellemes. Egy kis baráti társaság, akik már több mint egy évtizede közösen jártak horgászni, ismét visszatért a megszokott helyére – egy eldugott öbölbe a nádas szélén. Minden évben visszajártak ide. Ez volt az ő kis világuk, távol a zajtól, a mindennapok nyomásától.

A csónak öreg volt, recsegett minden mozdulatra, a hálók foltozottak és rozsdásak, de ez senkit sem zavart. A társaság számára a halászat nemcsak a zsákmányról szólt, hanem a közös élményről, a csendes együttlétről, ahol a szavaknak nem mindig kellett hangosan elhangzaniuk.

Aznap azonban valami más volt. Valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált a levegőben. Amikor egyikük – János, a legrutinosabb közülük – azt javasolta, hogy próbáljanak szerencsét a régi, elhagyatott öbölben, néhányan tétováztak. Ez volt az a hely, ahol évek óta senki sem szeretett horgászni. A környéken suttogtak róla: egy régi történet szerint ott tűnt el nyomtalanul egy idős horgász, akit soha többé nem találtak meg.

De a kíváncsiság erősebb volt a félelemnél. A háló a vízbe került, és ők várták a fogást. Harminc perc telt el. Már épp kezdtek reményvesztetten pakolni, amikor János észrevette, hogy az egyik háló furcsán megfeszült. Nehéz volt, és nem mozgott úgy, mint amikor egy nagyobb hal akadt be. Valami más volt benne. Valami idegen.

Ahogy kihúzták a hálót, lassan kezdett körvonalazódni egy furcsa csomag. Olyan volt, mint egy elhasználódott, mocskos zsák, teljesen átitatódva iszappal és vízzel. Először azt hitték, hogy csak valami kidobott szemét, talán ruhák vagy régi takaró. De ahogy felhúzták a csónakba, mindenki elhallgatott.

A zsák puha volt, mégis nehéz. Az anyag átázott, a kötél, amellyel meg volt húzva, épphogy tartott. János lassan kibogozta a csomót. A levegő megfagyott körülöttük, minden szem rászegeződött.

A zsákban valami emberi volt.

Nem mozogott. A formája gömbölyű volt, a színe sápadt. Amikor János végül teljesen felnyitotta a zsákot, amit látott, örökre beégett az emlékezetébe.

Egy gyermek teste feküdt benne.

Takaróba volt bugyolálva, mozdulatlanul, mintha aludna. Az arca elmosódott, a bőr hideg, a szemek lehunyva. Az egész jelenet olyan valószínűtlen volt, mintha egy filmbe csöppentek volna. De ez nem film volt. Ez a valóság.

Senki nem szólt. A pillanat súlya ránehezedett a csónak minden centiméterére. A férfiak csak álltak ott, megbénulva, a tekintetük egyetlen pontra szegeződött – arra, amit nem lehetett már visszatenni a vízbe.

Később, amikor a rendőrség kiérkezett, és hivatalosan is átvették az ügyet, kiderült, hogy a gyermek hetek óta eltűntként szerepelt a rendőrségi nyilvántartásban. A lakóhelye alig pár kilométerre volt a tótól. Az anyja azt vallotta, hogy egy séta közben tűnt el, és senki sem találta nyomát. A nyomozás megrekedt – egészen mostanáig.

A halászok közül senki sem volt a régi azóta. János teljesen visszavonult, eladta a csónakját, a hálókat pedig elégette. Azt mondta, soha többé nem akar víz közelébe menni. A többiek is eltávolodtak egymástól, mintha ez a közös trauma örökre elvágták volna a köteléket, ami korábban olyan erősnek tűnt.

A falu lakói azóta is beszélnek a történtekről. Egyesek szerint átok ül azon a helyen. Mások azt mondják, az igazság utat talált magának, még ha évekig is kellett rá várni.

De az a négy férfi, akik azon a reggelen a tóra indultak, nem mítoszban élnek. Ők a valóságot látták. Az arcot, amit nem felejtenek. A zsákot, amit nem tudnak elengedni. A csendet, ami azóta is kísérti őket.

Néha egy nap, amely úgy indul, mint bármelyik másik, úgy ér véget, hogy soha többé nem lesz semmi a régi.