A harmincötödik születésnapomra úgy döntöttem, hogy kivételesen rendezek egy kisebb összejövetelt. Nem vágytam nagy bulira, sem zajos ünneplésre. Csupán egy nyugodt estére vágytam azokkal az emberekkel, akiket régóta szeretek és akik fontosak számomra. Egy kis közelség, nevetés és melegség – ennyit akartam.

Mindent gondosan előkészítettem. Friss alapanyagokat vásároltam, bepácoltam a húst, megfőztem a kedvenc levesemet, sütöttem egy házi süteményt. Megterítettem az asztalt, meggyújtottam a gyertyákat, halk zenét indítottam el. Minden készen állt. Már csak a vendégek hiányoztak.

Hat órára beszéltük meg a találkozót a barátaimmal. Már öt óra körül kezdtem idegeskedni. Pontban hatkor az ablaknál álltam, várva, hogy feltűnjön az első ismerős alak az utca sarkán. De nem jött senki.

„Biztos késnek kicsit” – nyugtattam magam, és töltöttem egy pohár bort. Teltek a percek, majd a félóra. Aztán még egy. A telefonom néma maradt. Nem jött üzenet, nem érkezett hívás, nem volt bocsánatkérés. Írtam a közös csoportba, de válasz nem érkezett.

Furcsa gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Mi történhetett? Elfelejtették? Esetleg megváltozott valami, amiről én nem tudok? Vagy netán tettem valamit, ami miatt most mindenki ignorál?

Egyesével próbáltam hívni őket. Senki nem vette fel.

Végül ott ültem egyedül a szépen megterített asztalnál. A tányérok, poharak, és az ínycsiklandó ételek mind ott voltak, csak éppen senki nem ült szembe velem. Abban a pillanatban valami megtört bennem. Nem az étel hiányzott. Nem az ajándékok vagy a gratulációk. Hanem az érzés, hogy talán semmit sem jelentek azoknak, akiket én a legfontosabbaknak tartottam.

Késő este, amikor már elkezdtem elpakolni, és a rengeteg étel a hűtőbe került, végre kiderült az igazság. Olyasmi volt, amire egyáltalán nem számítottam.

Nem szándékosan maradtak távol. Egy technikai hiba, egy félreértés volt az oka. Valaki a csoportban véletlenül a következő szombatra írta be az eseményt, nem a mai napra. A többiek pedig ezt az információt vették alapul. Senki nem kérdezett vissza. Senki nem egyeztetett velem. Még aznap sem, amikor nem reagáltam semmire.

Ez volt a legnagyobb sokk. Nem a tévedés. Hanem az, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy én hallgatok. Hogy nem kérdeztek rá, minden rendben van-e. Egyetlen ember sem érezte szükségét, hogy rám írjon, rám csörögjön, vagy legalább egy kérdést tegyen fel: „Te biztos ma tartod?”

Ez fájt a legjobban. Nem a hiányzó vendégek, hanem a hiányzó figyelem.

Ez az este sok mindent megmutatott. Tisztán láttam, kik azok, akik valóban figyelnek rám, és kik azok, akik csak megszokásból vannak jelen az életemben. Az ilyen pillanatok nem véletlenül jönnek – tükröt tartanak elénk.

Lehet, hogy nem volt ünneplés, nem voltak nevetések vagy közös koccintások. De kaptam valamit, ami sokkal értékesebb. Világos képet arról, hogy ki tartozik igazán az életembe.

És ez olyan ajándék, amit sem elvenni, sem visszacsomagolni nem lehet.