A Kikelet utca mindig is nyugodt, békés hely volt. Az emberek ismerték egymást névről, köszöntötték egymást reggelente, kölcsönadták a cukrot, és esténként együtt üldögéltek a padokon. Csak egy ház lógott ki a sorból – az utca végén álló régi épület, amelyben egy idős férfi lakott: Viktor bácsi.

Viktor különös ember volt. Nem járt boltba, nem fogadott látogatókat, és ha ritkán kilépett is az utcára, csoszogva, hajlott háttal ment végig, üveges tekintettel, mintha egy másik világban élne. Senki sem tudta pontosan, miből él, vagy van-e családja. Az emberek nem hívták meg kerti partira, de igazából nem is vádolták semmivel. Egyszerűen csak… furcsa volt.

Aztán egy napon megváltozott minden. Az utcában lakók különös zajokra lettek figyelmesek. Először csak halk zümmögésre, kaparásra – olyasmire, amit régi vízvezetékekre vagy macskákra lehetett fogni. De ezek a hangok idővel egyre nyugtalanítóbbá váltak. Néha olyanok voltak, mint egy fojtott kiáltás, máskor morgás, vagy valami állatias ugatás. És ezek főleg éjszaka hangzottak fel, amikor a sötétség elnyelte az utcát, és csak a hangok maradtak.

Egyes szomszédok azt hitték, valaki megbetegedett a házban. Mások azt sejtették, hogy Viktor nincs egyedül. Voltak, akik már illegális dolgokra gyanakodtak. Mindenesetre egyre többen mentek oda, kopogtak, és próbáltak beszélni vele. Valaki még üzenetet is hagyott az ajtón:
„Kérjük, oldja meg a zajproblémát. Éjszaka már nem tudunk aludni.”

De válasz nem jött. Viktor vagy nem nyitott ajtót, vagy ha igen, csak bólintott, motyogott valamit, és eltűnt az ajtó mögött.

A feszültség nőtt. Majd egy héttel később Viktor eltűnt. Napok óta nem látta senki. A postaládája tele volt, az ablakok – ahogy mindig – le voltak takarva. De a zajok nem szűntek meg. Sőt, erősödtek. Éjszakánként kétségbeesett sikolyok, a padló kaparásának hangjai, valami nyüszítés – mint amikor valami ki akar törni.

A hetedik éjszakán az ott lakók megelégelték a helyzetet. Két férfi, Kovács úr és a sógora, felment Viktor lakásához, és kitartóan dörömbölni kezdett az ajtón. Nem kaptak választ. Végül hívták a rendőrséget.

A rendőrök hamar megérkeztek, és rövid vizsgálódás után betörték a zárat. Amikor kinyílt az ajtó, a lakásból dohos szag áradt ki – penész, por, valami ismeretlen, savanykás illat, amit senki nem tudott beazonosítani.

A látvány, ami bent fogadta őket, megdöbbentő volt.

A lakásban félhomály uralkodott, a bútorok porosak, a falakon régi jegyzetek, térképek, firkák. Mintha valaki egy laboratóriumot próbált volna építeni könyvekből, újságokból és jegyzetfüzetekből. A belső szoba viszont más volt. Az ajtaja zárva volt, a zárat szintén fel kellett törni.

Bent egy kis helyiséget találtak, ketrecszerűen elzárva. Egy matrac, egy takaró, egy üres vizespalack – és egy kamera, ami befelé volt irányítva. De senki nem volt odabent.

Csak a nyomok. Mély karcolások a falon. Kaparások a padlón. Letépett textildarabok. Mint ha valaki – vagy valami – megpróbált volna kitörni.

A rendőrség hetekig nyomozott. Elemzéseket végeztek, megnézték a kamerák felvételeit. A videókon Viktor látható volt, amint suttogott, imádkozott, valamit etetett – de sosem volt látható, hogy kivel vagy mivel. Csak a hangok. Lélegzés. Suttogás. Lánc csörgése.

Viktort négy nappal később megtalálták – egy elhagyatott buszmegállóban, húsz kilométerre onnan. Zavart volt, kiszáradt, és csak egyetlen mondatot ismételt újra és újra:

„Visszajött. Most már ti jöttök.”

A mai napig senki sem tudja, mi történt valójában abban a házban. Egyesek szerint Viktor mentálisan összeomlott. Mások szerint bezárt valakit, akit nem kellett volna. És vannak, akik úgy gondolják: nem bezárt, hanem kiszabadított valamit, ami sosem lett volna szabad kijusson.

A ház most üres. De akik arra járnak, azt állítják – éjszaka még mindig lehet hallani kaparást.