A koncertterem a hangok katedrálisa volt. A kristálycsillárok úgy lógtak a magas mennyezetről, mint a megfagyott könnyek. A falakat bársonyfüggönyök szegélyezték, amelyek minden hangot felfogtak, és tiszta melegségként visszaadták a közönségnek. Azon az estén a terem zsúfolásig megtelt az erkélyekig. Több száz ember jött el, hogy tanúja legyen az ország legrangosabb tehetségkutató versenyének döntőjének fiatal zenészek számára. A díj életre szóló volt. Húszezer dollár, egy profi lemezszerződés és egy turné az ország leghíresebb színpadain.

A bírák egy hosszú tölgyfa asztal mögött ültek. Legendák voltak. Az egyik királyi családoknak komponált szimfóniákat. A másik egy stadionokat telt házas zenekar szólógitárosa volt. A harmadik egy szigorú professzor volt az állami konzervatóriumból, aki negyven éve nem mosolygott. Mindent hallottak. Virtuóz hegedűművészek. Gyerekzongoristák, akiknek az ujjai olyanok, mint a pókok. Zenekarok, amelyek komplex jazz-feldolgozásokat játszottak kotta nélkül. A közönség már kétszer is állva ovációt adott. A színvonal hihetetlenül magas volt.

Aztán a műsorvezető a mikrofonhoz lépett. Mosolyát évekig tartó televíziós képzés csiszolta.

Ezután egy ütőhangszeres előadás következik.

A közönség elhelyezkedett. Csillogó dobfelszerelésre számítottak. Fényes cintányérokra és egy magabiztos öltönyös fiatalemberre. Amit kaptak, az valami egészen más volt.

Egy fiatalember lépett a színpadra. Vékony volt. Túl vékony. A ruhái úgy néztek ki, mintha egy adománygyűjtő kukából szedték volna ki őket. Az inge fakószürke volt. A nadrágja mandzsettája rojtos. A cipőjét valami ragasztószalagnak tűnő anyag tartotta össze. Furcsa mozdulatlansággal tartotta magát. Nem integetett a tömegnek. Nem mosolygott. Egyszerűen a színpad közepére sétált és megállt.

Mögötte két színpadmunkás vonszolt egy dobfelszerelést a pódiumra. A közönség előrehajolt. Aztán meglátták. A dobok régiek voltak. A nagydob oldalán egy nagy horpadás volt. A pergődobnak hiányzott két feszítőrúdja. A tam alsó fején egy szakadás volt, amit valami szigetelőszalagnak tűnő anyaggal javítottak ki. A cintányérok nem voltak fényesek. Mattnak, foltosnak tűntek, és az egyiken repedés húzódott a szélétől a harangig.

És akkor a fiatalember felemelte az dobverőit.

Nevetéshullám söpört végig a termen. A dobverők tönkrementek. Az egyik majdnem középen kettéhasadt, egy faszál tartotta össze őket. A másik meggörbült, kérdőjelszerűen elgörbült, a hegye pedig teljesen elkopott. Úgy néztek ki, mintha egy kutya megrágta volna őket, majd az esőben hagyta volna őket.

Az első sorban egy férfi annyira nevetett, hogy megfulladt a borától. Egy nő mögötte hangosan odasúgott a társának. Ez vicc? Egy tinédzser az erkélyen valami érthetetlent, de egyértelműen gúnyosat kiáltott. A nevetés tűzként terjedt. Másodperceken belül az egész terem életre kelt tőle. Még a színpadmesterek is szórakozott pillantásokat váltottak.

A műsorvezető, egy profi, aki már látott furcsa előadásokat, nem tudta leplezni a mosolyát. Mikrofonnal a kezében odalépett a fiatalemberhez.

Legyen őszinte velünk. Tényleg ezt fogja játszani?

A fiatalember bólintott.

Igen.

A műsorvezető a dobokra nézett. Aztán a verőkre. Aztán vissza a fiatalemberre.

Hogy lehet zenét csinálni ebből a roncsból?

A közönség ismét nevetett. Az egyik zsűritag a mikrofonjához hajolt. Ő volt a gitáros, egy éles nyelvéről ismert férfi.

Azt hiszem, ez a fiatalember már híres. Fogadok, hogy a város minden kóbor macskája kívülről tudja a dalait.

A tömeg felháborodott. A konzervatórium professzora is csatlakozott hozzájuk.

Csak ne felejtsétek el megetetni a rajongóitokat a műsor után. Hallottam, hogy a terem mögötti szemeteskukák ma este kiválóak.

A nevetés fülsiketítővé vált. Néhányan könnyeket törölgettek a szemükből. A fiatalember a vihar közepén állt. Nem vitatkozott. Nem magyarázkodott. Hosszan a padlót nézte. A vállai megereszkedtek. Egy pillanatra úgy tűnt, egyszerűen elsétál. A műsorvezető félig felemelte a mikrofont, hogy behívja a következő felvonást.

Aztán a fiatalember felemelte a fejét.

Kérem – mondta. A hangja halk volt. Nem versenyzett a nevetéssel. Egyszerűen létezett alatta, mint egy mély áramlat a háborgó tenger alatt. Csak adj nekem két percet.

A nevetés elhalkult. Nem azért, mert a közönség sajnálta. Nem azért, mert a bírák hirtelen hittek benne. Hanem azért, mert a kérése olyan kicsi volt. Két perc. Százhúsz másodperc. Mi baja lehet?

A műsorvezető vállat vont. Hátralépett. A fiatalember odament tönkrement dobfelszereléséhez. Leült egy három lábon imbolygó székre. A kettéhasadt dobverőt a bal kezébe, a görbültet pedig a jobbjába fogta. Lehunyta a szemét.

A terem elcsendesedett.

Nem durranással kezdte. Egy…