Egy hetet töltöttem a tengernél a barátommal – napsütés, sós víz, gondtalan esték, nevetés, friss halak és robogós kirándulások. Minden tökéletes volt, pont, amire szükségem volt egy nehéz időszak után. Úgy éreztem, végre újra élek. Mikor hazaértem, minden rendben lévőnek tűnt. Az autó a helyén, a kapun semmilyen rongálás nyoma. Már épp élvezni akartam a jól ismert otthon melegét…

…amikor megláttam azt.

Egy hatalmas gödröt. Pont a kert közepén.

Nem akartam hinni a szememnek. A gödör mély volt, szabályos alakú, mintha valaki sírt ásott volna. Először azt hittem, tévedés történt – talán rossz telek, egy földmunkás hibája? De hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem véletlen.

A gödör szélén ott volt egy lapát. A frissen megbolygatott földön cipőnyomokat láttam. Valaki keményen dolgozott, hosszú órákon át. A hideg futott végig a hátamon. Száraz lett a szám, és egyetlen gondolat járt a fejemben:

Valaki ezt üzenetnek szánta.

Berohantam a házba, remegő kézzel bekapcsoltam a biztonsági rendszert, és visszatekertem a kamera felvételeit.

Amit láttam… örökre megváltoztatott bennem valamit.

Az éjjellátó kamera homályos, szürke képet adott. Az időbélyeg 2:13-at mutatott. A képen hirtelen megjelent egy alak. Magas volt, vékony, kapucnis kabátot viselt. Nem sétált – inkább siklott, szinte mozdulatlan lábakkal. Ami még ijesztőbb volt: nem a kapun keresztül jött be. Egyszerűen csak… megjelent a kert közepén.

Lehajolt, elővette a lapátot egy bokor mögül – mintha már korábban elrejtette volna, és elkezdett ásni.

Nem kapkodott. Nem nézett körbe. Minden mozdulata nyugodt, szinte gépies volt. Órákon át dolgozott. A gödör egyre mélyebb lett. Hajnali négy körül felegyenesedett, állt néhány másodpercig a sötét mélység fölött…

…és aztán eltűnt.

Nem ment ki a kapun. Nem ugrott át a kerítésen. Egy pillanatban még ott volt – a következőben már nem. A kamera végig rögzített, nem volt szakadás.

Bénultan néztem a képernyőt.

Hívtam a rendőrséget. Jegyzőkönyv, mérések, nyomok. De mivel nem tudják, ki volt az, nem tudják, honnan jött, nincs térfigyelő kamera a környéken – semmilyen nyomon nem tudtak elindulni. “Talán rossz tréfa,” mondták. “Vagy figyelmeztetés.” De válasz? Semmi.

Megmutattam a felvételt a szomszédomnak. A képernyő felénél káromkodott egyet, és megkért, hogy azonnal kapcsoljam ki. Azóta három lakatot tett a kerti kapujára.

Én pedig… nem bírok aludni. A gödröt beásattam munkásokkal – én nem mertem megközelíteni. De minden éjjel felébredek. Ellenőrzöm a kamerákat. Figyelem, visszatér-e.

Mert valami járt nálam. És nyomot hagyott.

A kérdés már csak az: visszajön-e? És ha igen – akkor is üres lesz a gödör?