Az erdész már rég megszokta a csendet. Ez a csend vette körül minden reggel, amikor elhagyta a rönkházát, minden este, amikor fáradtan visszatért a körútjáról, minden éjjel, amikor az ágyban feküdt, és hallgatta, ahogy a szél susogja az öreg lucfenyők ágait. A csend volt a társa, a barátja, az ellensége. Ez a csend emlékeztette arra, amit elvesztett. A feleségét, aki tíz évvel korábban egy szörnyű betegségben halt meg. A lányát, aki elment a városba, és soha nem tért vissza. Barátait, akik megöregedtek, meghaltak, vagy elfelejtették őt. Az erdő most az egyetlen családja volt. A fák voltak a gyermekei. Az állatok voltak a szomszédai.
Különösen gyakran ellenőrizte a befagyott tó környékét. Veszélyes hely volt. A jég ott vékony, alattomos volt, rejtett repedésekkel tarkítva, amelyeket csak akkor láttál, ha beleestél. Minden télen figyelmeztetett. Minden télen feliratos táblákat helyezett ki. És minden télen a városból érkező tinédzserek még mindig odajöttek, korcsolyával a vállukon, mosollyal az arcukon, azzal az ostoba bátorsággal, ami csak azoknak a fiataloknak adatott meg, akik még nem látták közelről a halált. Az erdész dühös volt rájuk. El akarta kergetni őket. De soha nem tette. Talán azért, mert tudta, hogy haszontalan lenne. Talán azért, mert legbelül remélte, hogy a hang, a sikoly, amitől félt, soha nem fog elhangzani.
De elérkezett a nap.
Kora délután volt. A nap alacsonyan járt a horizonton, hosszú árnyékokat festve a hóra. A hőmérséklet fagypont alá süllyedt. A szél alig lengedezett. Furcsa csend volt. Nem az erdő csendje, amit ismersz. Ez a vihar előtti csend volt. A katasztrófa előtti csend. Az erdész az erdő szélén állt, a fagyos felszínre nézett, azon tűnődve, hogy kimenjen-e felfedezni, vagy hazatérjen a melegbe. És akkor meghallotta.
Ez egy olyan hang volt, amit még soha nem hallott. Nem a jég nyikorgása volt. Nem a szél volt. Még csak nem is egy állat visszhangja volt. Valami volt a vonyítás és a sikoly között. Kétségbeesés volt. Könyörgés volt. Segítségkérés volt, amely szellemként terjedt át a jeges síkságon. Az erdész megdermedt. A szíve hevesebben kezdett verni. Testének minden sejtje azt súgta, hogy forduljon meg és menjen el. Hogy ez nem az ő harca. Hogy ez nem az ő felelőssége. De a lábai másképp figyeltek. A víz felé rohant.
A látvány, amit látott, egy pillanatra megállította. Sok mindent látott már azokban az években az erdőben. Látott sebesült szarvasokat hason mászni. Látott rókákat küzdeni az utolsó korty vizükért. Látott anyjukat elvesztő kölyköket, akik a sötétségbe sírtak. De ez más volt. A jeges vízben, az omladozó jég közepette egy nőstényfarkas küzdött. Nagy volt, sokkal nagyobb, mint a városban megszokott kutyák. A bundája szürke volt, helyenként szinte fehér, de most nedves és nehéz. A szemei sárgák, tele fájdalommal és félelemmel. És a hasa. A hasa kerek volt. Nehéz. Vemhes.
Az erdész rájött, mit lát. A nőstényfarkas nem volt egyedül. Kölykök voltak benne. Talán négy, talán öt, talán több is. Nemcsak az életéért küzdött, hanem a meg nem született kölykei életéért is. Minden mozdulattal, minden rándulással próbált a felszínen maradni. Mancsai a súlya alatt omladozó jég szélén csúsztak. Egyszer majdnem sikerült felhúznia magát, de a jég beszakadt, és visszaesett. A körülötte lévő víz már sötét volt a bundájától. A nőstényfarkas lassan vesztett az erejéből.
Az erdész tudta, hogy egy ragadozóval néz szembe. Tudta, hogy egy farkas, akár sebesült, ijedt, akár fuldoklik, még mindig veszélyes állat. Egyetlen harapás a kézbe. Egyetlen fejrántás. És a vére vörösre festi a jeget. De nem nézhette végig, ahogy meghal. Nem csak szánalom volt. Valami több. A felismerés volt az, hogy ez az állat pont olyan, mint ő. Mindketten elvesztették a falkájukat. Mindketten egyedül voltak. Mindketten a túlélésért küzdöttek egy olyan világban, amely nem volt kedves hozzájuk.
Óvatosan közeledett. Lefeküdt a jégre, hogy elossza a súlyát, és lassan előrekúszott. A jég megrepedt alatta. Hallotta a halk, figyelmeztető ropogást, ami azt súgta neki, hogy minden következő mozdulata az utolsó lehet. A nőstényfarkas észrevette. Szeme egy pillanatra összeszűkült. Vicsorogva hallgatta. Egy halk, mély morgás tört elő a szájából. Figyelem! Ne gyere közelebb! Veszélyes vagyok! De kezdett kifogyni az ereje. A feje visszaesett a vízbe. A teste süllyedni kezdett.
Az erdész kinyújtotta a kezét. Ez volt az egyetlen esélye. Megragadta a tarkóján lévő vastag, nedves szőrt. Hideg volt, mint a jég. A bőre feszült volt. A nőstényfarkas összerezzent, de nem azért, hogy megharapja. Összerezzent, mert az ösztöne azt súgta, hogy meneküljön. De nem volt hová futni. Az erdész meghúzta magát. Megfeszítette minden megmaradt izmát öreg, fáradt testében. A jég hangosabban roppant alatta. Víz fröccsent az arcába. Keze megfagyott, elvesztette az érzéketlenségét. De nem engedte el. Újra meghúzta. És újra. És újra. A nőstényfarkas néhány centivel közelebb húzódott a szilárd jéghez. Mancsai beakadtak. Újra. Testének fele már a jégen volt. Újra. Az erdész érezte, hogy kifogy belőle a lélegzet. A szíve hevesen vert. Aztán utoljára, teljes erejéből megrántotta.
A nőstényfarkas összeesett mellette. Oldalt feküdt, zihálva, csípője emelkedett és süllyedt. Az erdész hátrált néhány métert, és hátát egy nyírfának dőlve támasztotta. Ránézett. A nőstény ránézett.