Az esküvő napját meseszerűre tervezték. Tökéletes időjárás, virágok illata a levegőben, ünneplőbe öltözött vendégek és a menyasszony vakítóan fehér ruhában. A vőlegény boldognak tűnt, és mellette ott sétált hű társa, Roy, a labrador, akit családtagként szeretett. Roy nyugodt, barátságos kutya volt, akivel nap mint nap együtt éltek. Ott volt mellette minden nehéz és örömteli pillanatban.

A menyasszonynak azonban kezdettől fogva nem tetszett Roy. Többször is szóvá tette, hogy a kutya „büdös”, zavarja a jelenléte, és kérte, hogy vezessék el a közeléből. A vőlegény próbált nyugodt maradni, elmagyarázta, hogy Roy senkit nem zavar, mindig is jól viselkedett, de a menyasszony hajthatatlan volt. Végül megegyeztek abban, hogy Roy távol marad a szertartás középpontjától, csendesen meghúzódva egy sarokban.

A helyzet azonban a lakodalom alatt fokozatosan romlott. A menyasszony egyre durvább lett. Gúnyolódott az egyik vendég ajándékán, megsértette a vőlegény édesanyját, és folyamatosan itta a pezsgőt. Egyre kevésbé tartotta vissza a valódi természetét. A vőlegény kényelmetlenül érezte magát, de még mindig abban bízott, hogy a nap végül békésen telik.

És akkor megtörtént az, amit senki sem várt.

Roy, a nyugodt, szelíd kutya, hirtelen felugrott és odarohant a menyasszonyhoz. Megállt előtte, morgott, majd megharapta a kezét. Nem súlyosan — inkább egy figyelmeztető jel volt. A menyasszony sikítani kezdett, és dühében egy üveget akart a kutyához vágni. Ekkor azonban a vőlegény közéjük lépett, és határozottan felemelte a kezét.

Csend lett.

A vendégek döbbenten néztek, nem tudták, mire számítsanak. A vőlegény odahajolt Royhoz, megsimogatta, majd a menyasságra nézett, és egyetlen mondatot mondott:

– Ez az esküvő elmarad.

Sokan nem értették, mi történt. A menyasszony döbbenten állt, az emberek kérdő tekintettel néztek egymásra. De a vőlegény nem hagyott kétséget afelől, hogy komolyan gondolja.

– Roy soha senkit nem bántott. Ha most megtette, annak oka volt. És én most már tudom, mi az – tette hozzá halkan, de határozottan.

A későbbi beszélgetések során több vendég is elmondta, hogy már az esküvő előtt is éreztek valami kellemetlent a menyasszony viselkedésében, de nem akartak beleszólni. Volt, aki látta, hogy durván beszél Royjal, más azt mesélte, hogy a nő gyakran gúnyolódott másokon, ha azt hitte, senki sem hallja.

Roy reakciója talán ösztönös volt, de éppen ez tette hitelessé. A kutyák nem hazudnak, nem udvariaskodnak, és nem viselnek álarcot. A vőlegény megértette, hogy ha Roy ennyire negatívan reagál valakire, akit elvileg szeretnie kéne, akkor ott valami nagyon nincs rendben.

Az esküvő lefújása után a vendégek lassan távoztak. A vőlegény Royjal együtt elhagyta a helyszínt. Bár az ünnepnap fájdalmas véget ért, valami mégis megmenekült — talán egy életre szóló tévedés, amit egy hűséges kutya idejében segített felismerni.