A ravatalozó falai szinte remegtek a fájdalomtól. A gyászolók szinte mozdulatlanul álltak, a könnyeik hangtalanul peregtek, mások hangosan zokogtak. A koporsóban egy fiatal lány feküdt – húszéves sem volt még. Pár nappal korábban még teljesen egészségesnek tűnt, aztán hirtelen belázasodott, kimerült lett, orvoshoz került… és soha többé nem tért haza. Az orvosi jelentés szerint egy ritka agyvelőgyulladás végzett vele, amely gyors szívmegállást okozott.

A lány neve Anna volt. Egyetemista, okos, érzékeny és rendkívül népszerű. Az iskolatársai, barátai, tanárai mind eljöttek elbúcsúzni tőle. De senki nem volt annyira összetört, mint az édesanyja.

Az anya zokogva kapaszkodott a koporsó szélébe, a fájdalom szinte megsemmisítette. – Temessetek mellé! – kiáltotta. – Nem bírom ki nélküle! El akarok menni vele! A férje, Anna apja, próbálta tartani magát, de ő is könnyek között próbálta megnyugtatni feleségét. A jelenlévők közül sokan félrenéztek, mások letakart arcukkal sírtak, nem bírva elviselni az anyai fájdalom ilyen nyers erejét.

És akkor… történt valami.

Az anya elnémult. Egy pillanatra teljesen lefagyott. A könnyei megálltak. A teste nem mozdult. Aztán lassan, nagyon lassan előrehajolt, egészen közel Anna arcához. Először azt hitték, csókot akar adni neki. De a tekintete nem a lány arcán pihent.

A szeme hirtelen megakadt… valamin.

A következő másodpercben sikolya olyan éles és mély volt, hogy több ember automatikusan hátraugrott. Egy nő elejtette a virágcsokrot, amit a kezében tartott. Egy fiatal fiú eltakarta a fülét. Valami történt. De senki nem értette, hogy mi.

– Ez nem Anna! – ordította az anya. – Ez… nem a lányom!

A ravatalozóban pánik lett úrrá. Néhányan azonnal odarohantak, mások megdermedve álltak, mintha nem tudnák, álmodnak-e vagy valóság ez. A temetkezési vállalat emberei is értetlenül néztek egymásra. Az apának először fel sem fogta, mit jelent ez. De az anya tovább sikoltozott:

– Ez nem az ő bőre… a nyakán anyajegy volt, ez a lány nyakán nincs semmi! És a keze… Anna keze törött volt tavaly, görbe volt az ujja! Ennek egyenes! Ez nem az én gyermekem!

A ravatalozót kiürítették. A rendőrség perceken belül megérkezett. A testet elszállították boncolásra. És valóban – kiderült, hogy az elhunyt lány nem Anna volt. Hogy kicsoda, azt senki sem tudta.

Napokkal később a rendőrség sajtótájékoztatón közölte: valaki szándékosan kicserélte a holttestet. Hogy miért, azt egyelőre nem tudták megmondani. Anna teste eltűnt. És amit még ennél is rejtélyesebb volt – a kórházi jelentések szerint Annát sosem szállították boncterembe, nem is volt hivatalos halotti papír.

Ezután a nyomozás váratlan fordulatot vett. A kórház biztonsági kameráin látszott, hogy Anna a halála estéjén még életben volt, de az utolsó képsorokon egy ismeretlen nővér kerekesszékben kitolja őt a kórház hátsó kijáratán. Többé nem tért vissza.

A „nővér” személyazonossága ismeretlen. A kórház egyik dolgozója sem ismerte fel. A kártyája, amellyel bejutott, hamis volt. Minden nyom arra utalt, hogy Anna elrablásáról volt szó – és a hamis halálhírt azért terjesztették el, hogy mindenki lemondjon róla.

A kérdések csak szaporodtak: Ki vette el Annát? Miért? Él még egyáltalán? És miért volt szükség egy másik fiatal nő testének felhasználására?

Az anyja azóta sem adta fel. Minden nap újabb nyomokat keres, közösségi oldalakon kampányol, tévéinterjúkban könyörög az emberekhez, hogy figyeljenek, jelezzenek, ha bármit tudnak. Hiszi, hogy Anna életben van. És ha valaki tud segíteni, akkor ő nem fog megállni, amíg újra meg nem ölelheti a lányát.

Ez a történet nem csupán egy temetésről, hanem egy életre szóló rejtélyről szól. Arról, hogy néha a legnagyobb fájdalom hozza felszínre a legmegdöbbentőbb igazságokat. És hogy az anyai ösztön olyasmit is meglát, amit a világ el akar rejteni.