Ez egy szokványos, esős délutánnak indult. Nem az a romantikus, enyhén szemerkélős fajta, hanem egy nyers, zord nap. Az ég szürke volt, a szél süvített az utcákon, és az eső úgy kopogott az ablakokon, mintha valami baljóslatú dobszó lenne. Az utcák üresek voltak, az autók mozdulatlanul álltak, mintha valami katasztrófa előjele lebegett volna a levegőben.

A férfi – akinek a nevét a nyilvánosság soha nem tudta meg – éppen hazafelé tartott a munkából. Sietett. A kabátja átázott, a cipője cuppogott minden lépésnél. Már majdnem elhaladt egy rozsdás csatornafedél mellett, amikor valami megmozdult a látóterének szélén. Megállt. És akkor meglátta.

Egy apró, elázott kis lény kuporgott a járdaszélén. Reszketett. Olyan törékenynek tűnt, hogy távolról inkább hasonlított egy rongydarabra, amit a szél odafújt. De aztán megmozdította a fejét. A férfi lehajolt hozzá. A kisállat szeme – aránytalanul nagy, és tele kétségbeeséssel – belefúródott az övébe.

Habozás nélkül felemelte, és magához szorította. Érezte, ahogy a kis test remeg, alig kap levegőt. „Azonnal állatorvoshoz kell vinni,” gondolta. Úgy érezte, hősies dolgot tesz – talán épp megment egy életet. Nem tudta, hogy valójában valami sokkal sötétebbet érintett meg.

Az állatorvosi rendelő nem volt messze. Becsöngetett, belépett, félbeszakítva az épület nyugodt légkörét. Egy idős, tapasztaltnak tűnő orvos fogadta. Átvette az állatot nyugodtan, gépiesen. Megvizsgálta, hallgatta a szívverését, jegyzetelt. A férfi csendben figyelt. Úgy érezte, minden rendben lesz. Aztán megtörtént a fordulat.

Az orvos elővett egy kis lámpát, és belevilágított az állat szemébe. Csak néhány másodpercig tartott – de a reakciója dermesztő volt. Megdermedt. A karja leereszkedett, az arca elfehéredett, a szája nyitva maradt.

– Ez… ez nem egy közönséges kismacska – suttogta.

A szoba hirtelen halálos csendbe burkolózott. Csak az óra kattogott a falon.

– Hogy érti ezt? – kérdezte a férfi zavartan.

Az orvos nem válaszolt azonnal. Kihúzott egy fiókot, és elővett egy régi jegyzetfüzetet. Lapozni kezdett. Aztán kinyitotta egy fekete-fehér rajznál, és megmutatta.

A képen egy furcsa állat volt. Macskaszerű, de valami nem stimmelt. A szeme túl nagy volt, a koponyája furcsa formájú. És a karmait valami egészen más dolog helyettesítette.

– Ez a lény… több mint ötven éve nem bukkant fel. A tudósok soha nem tudták pontosan beazonosítani. Egyesek szerint genetikai mutáció. Mások szerint valami sokkal ősi… és veszélyesebb.

A férfi remegett.

– Mit jelent ez?

Az állatorvos komolyan nézett rá.

– Azt, hogy valami olyasmit hozott be ide, aminek nem lenne szabad léteznie.

A következő napokban a hír kiszivárgott – de csak rövid időre. Valaki – talán magasabb szintről – eltüntette az információkat. Az állatorvost szabadságra küldték. A rendelőt bezárták. A férfi eltűnt. Nem posztolt többé, nem lehetett elérni.

Az emberek mégis beszélni kezdtek. A macskáról, amelynek tekintete túlságosan emberi volt. Amely sosem nyávogott, mégis mintha hangja lett volna. Az utcákról, ahol azóta furcsán viselkednek a kamerák. És az eltűnő házimacskákról.

Talán csak egy különös kismacska volt. De lehet, hogy… valami egészen más.

Egyvalami biztos: aki egyszer belenéz annak a lénynek a szemébe, soha többé nem néz ugyanúgy egy kóbor állatra.