Evelyne egy csendes külvárosi házban élt több mint ötven éven keresztül. A férje halála után magányossá vált, a napjai lassan, szinte eseménytelenül teltek. Gyerekei, akik korábban minden hétvégén meglátogatták, mostanra csak havonta egyszer vagy kétszer néztek be hozzá – legtöbbször csak azért, hogy megbizonyosodjanak róla, eszik, és be van kapcsolva a fűtés.

Nem panaszkodott. Ahogy mondani szokta, „így van ez rendjén – az idő elhalad, az emberek pedig élik a saját életüket.” Azonban az utóbbi időben egyre többször gondolt arra, hogy talán már nem sokáig lesz képes önállóan élni. A lépcsők, amelyeket régen könnyedén megmászott, most akadályokká váltak. A boltba való séta is fárasztóbb lett. Az orvosa is figyelmeztette: „Evelyne, ideje lenne valamilyen gondoskodást keresni, valakit, aki segít.”

Aztán egy nap a gyerekei – Anna és Gábor – bejelentették, hogy holnap elviszik „egy helyre, ahol kényelmesen fogja érezni magát.” Evelyne először megijedt. Ez a mondat túlságosan ismerősen hangzott. Az idősek otthona réme lebegett a szeme előtt. Ő, aki egész életében a függetlenségre esküdött, most úgy érezte, elbúcsúzhat mindattól, amit szabadságnak hitt. Aznap este csendben csomagolt. A szíve szorított. Nem kérdezett, nem panaszkodott, csak egyetlen dolgot tett be utoljára a táskájába: egy régi, megfakult fényképet, amelyen fiatalon egy táncteremben mosolygott.

Másnap reggel megérkeztek érte. A gyerekei furcsán izgatottak voltak, de nem mondtak semmit. Az autóban csend ült. Evelyne csak az ablakon kifelé bámult, ismerős utcák suhantak el mellette. De ahogy elhagyták a várost, és egy kisebb, vidéki útra kanyarodtak, valami furcsa érzés lett úrrá rajta. Ez nem tűnt tipikus idősek otthonának vezető útnak. Inkább… mintha egy régi nyaraló felé tartottak volna.

A végállomás egy nagy, fehér épület volt, amely kívülről inkább hasonlított egy vidéki kúriára, mint bármi másra. A bejáratnál egy táblát látott: „Álmodók Háza – közösségi központ idős, de örökifjú lelkeknek.” Evelyne értetlenül nézett a gyerekeire.

– Mi ez? – kérdezte halkan.

– Nézd meg belül – válaszolta Anna.

Amint beléptek, Evelyne megdöbbent. A falakon festmények lógtak, amelyeket idősek készítettek. Az egyik szobából zongoraszó szűrődött ki. Egy másik helyiségben emberek festettek, olvastak, társasjátékoztak. A levegőben friss kávé illata terjengett, és a recepciós – egy vele egykorú, vidám hölgy – mosolyogva fogadta:

– Evelyne? Már várunk!

Kiderült, hogy Anna és Gábor nem idősek otthonába hozták. Az „Álmodók Háza” egy különleges kezdeményezés volt: olyan időseknek kínált új életet, akik még nem adták fel vágyaikat, de egyedül már nem tudták megvalósítani őket. Minden lakó itt valamilyen rég elveszett álmot élesztett újra: volt, aki színésznőként próbálkozott, más kertészkedett, néhányan saját könyvet írtak, sőt volt, aki salsázni tanult.

Evelyne még aznap este visszament a régi fényképéhez. A táncteremben készült. Most már értette, miért tette el. Másnap reggel jelentkezett a táncórákra.

Hetek teltek el. Evelyne új barátokat szerzett, részt vett zenei esteken, újra megtanult örülni az apró dolgoknak – és ami még fontosabb: újra hitt benne, hogy az életnek akkor is lehet értelme, ha már 78 éves vagy.

Egy évvel később a központ rendezett egy nyílt napot, ahol Evelyne, piros ruhában, a színpad közepén táncolt. A nézőtéren a gyerekei is ott ültek – könnyes szemmel.

Aznap este Evelyne csak ennyit írt a naplójába:
„Azt hittem, eljött a búcsú ideje. Ehelyett újra kinyílt az életem ajtaja. Soha nem késő álmodni.”