A nőstényfarkas mellett feküdt a jégen, mindketten ziháltak, mindketten a kimerültség szélén álltak. A hideg szél végre feltámadt, széttépte nedves ruhájukat és bundájukat, mintha emlékeztetné őket arra, hogy semmi keresnivalójuk itt.
Lassan felkelt.
A nőstényfarkas meg sem próbált futni. Csak feküdt ott, csípője rángatózott és süllyedt. A szemei nyitva voltak, rá szegeződtek. Nem volt bennük támadás. Nem volt bennük hála. Fájdalom volt bennük.
És valami, ami jobban aggasztotta, mint bármi más.
Félelem.
Az erdész hátrált egy lépést.
„Gyerünk” – motyogta, inkább magának, mint neki.
A nőstényfarkas nem mozdult.
Ehelyett a teste hirtelen megfeszült. Tompa, törött hang tört elő a torkából – nem üvöltés, nem morgás. Valami mélyebb. Ösztönös.
Az erdész megdermedt.
A felismerés túl későn jött.
A nőstényfarkas nem kezdett harcolni.
Vajúdni kezdett.
A teste görcsbe rándult, és halk, fájdalmas hangot adott ki. Az erdész ösztönösen még egy lépést hátrált, de ugyanakkor nem tudott mozdulni. Valami a helyén tartotta. Talán a sokk. Talán az az érzés, hogy most már nem hátrálhat meg.
Az első kölyök gyorsan megérkezett.
Kicsi, tehetetlen, alig mozog. A nőstényfarkas megpróbálta megnyalni, de túl gyenge volt. Mozdulatai lassúak és pontatlanok voltak.
Aztán egy második összehúzódás.
És egy harmadik.
Az erdész hirtelen rájött, hogy ez nem csak róla szól.
Mindenről szól.
Körülnézett. Az erdő csendes volt. Túl csendes.
És akkor meghallotta.
Egy ág roppanását.
Egyetlent sem.
Többet.
Lassan megfordult.
Az erdő szélén, az árnyékok között megjelentek az első sziluettek.
Szemek.
Sárgák, mozdulatlanok, figyelő tekintetűek.
Egy falka.
A farkasok nem álltak közel. Tartották a távolságot. De elég volt belőlük ahhoz, hogy ne legyen véletlen. Elég ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen.
Az erdész vére megfagyott az ereiben.
Az ösztöne csak egyet súgott neki: menjen el.
Most.
De a háta mögött egy alig lélegző nőstényfarkas feküdt, és két újszülött kölyök, akiknek esélyük sem volt arra, hogy akár néhány percig is túléljék nélküle.
Újabb reccsenés.
Az egyik farkas előrelépett.
Az erdész lassan kinyúlt, és megtapogatott egy vastag ágat a parton. Nem egy fegyver mentette meg. Csak… egy remény volt, hogy elhalasztják az elkerülhetetlent.
„Maradjatok” – suttogta, bár tudta, hogy nem értik.
A nőstényfarkas ismét felnyögött mögötte.
Még egy kölyök.
És aztán még egy.
A szíve olyan hevesen vert, hogy alig hallotta a saját gondolatait.
Ez nem mentőakció volt.
Ez volt az élet és halál határa, amelyen mindenféle előkészület nélkül találta magát.
A falka még egy lépést tett közelebb.
A feszültség szinte elviselhetetlen volt.
És akkor valami olyasmi történt, amire nem számított.
A nőstényfarkas, akinek percekkel azelőtt alig volt ereje felkelni, lassan felemelte a fejét.
Egyenesen ránézett.
A tekintete más volt, mint korábban.
Nem félelem volt.
Még csak ösztön sem volt.
Ez egy döntés volt.
Nagyon lassan, nagy erőfeszítéssel mozdult, hogy közé és a kölykök közé feküdjön. A teste remegett, de maradt.
És akkor, halkan, alig hallhatóan… morgott.
Nem támadás volt.
Figyelmeztetés volt.
Nem neki.
Han az árnyékban lévőknek.
Az erdész megértette.
Kimentette a vízből.
Most visszatartotta a falkát.
A percek órákként teltek.
Senki sem mozdult.
És aztán, ugyanolyan csendben, ahogy jöttek, a farkasok elkezdtek visszavonulni. Egyenként eltűntek a fák között, mígnem csak az erdő csendje és a tó nehéz lélegzete maradt.
Az erdész elengedte az ágat.
Remegett a keze.
Lassan visszafordult.
A nőstényfarkas már nem feküdt feszülten. Teste elernyedt. Ereje határán volt.
A kölykök mellé bújtak.
Élve.
Az erdész letérdelt.
Csak most döbbent rá, mi történt.
Nem rémálom.
Han nem valami sokkal veszélyesebb.
Egy kötelék.
Mert abban a pillanatban tudta, hogy ez nem ér véget a tónál.
Hogy valami létrejött közöttük.
És hogy az erdő emlékszik az ilyen adósságokra.