Amikor Márton magához tért a kórházi ágyon, először fogalma sem volt, hol van. Csak a fehér falak, a műszerek monoton csipogása és a fertőtlenítő szaga vette körül. Megpróbált megmozdulni, de a teste nem engedelmeskedett. Mintha börtönbe zárta volna a saját bőre.

– Novák úr, súlyos gerincsérülése van – mondta halkan az orvos. – A gerincvelője megsérült a balesetben. Nem valószínű, hogy valaha újra járni fog.

Márton némán bámult a mennyezetre. Az orvos szavai sziklaként nehezedtek a mellkasára. 32 éves volt, tele tervekkel, célokkal, álmokkal – most pedig mindez semmivé vált.

A napok lassan, kegyetlenül vánszorogtak. A gyógytornászok biztatták, de minden kísérlet, hogy megmozdítson egy ujjat vagy akár egy izmot, kudarcba fulladt. Márton egyre mélyebb apátiába süllyedt. Már-már feladta volna, ha nem lett volna valaki, aki nem engedte.

Ez a valaki Max volt, a hároméves golden retrieverje.

Max nem értette, mi történt, csak annyit tudott, hogy a gazdája már nem játszik vele, nem viszi sétálni, és nem öleli meg esténként. De nap mint nap ott ült Márton ágyánál. Ha a nővér a férfi kezét mozgatta, Max az orrát odadugta a tenyérhez, mintha azt mondaná: Ne add fel. Próbáld újra.

Egyik reggel Márton különös, finom bizsergést érzett az ujjában. Először azt hitte, képzelődik, de amikor Max halkan nyüszített és a tekintetét az ujjára szegezte, újra megpróbálta. És a csoda megtörtént: a mutatóujja remegve, de megmozdult.

– Novák úr! Ez fantasztikus! – kiáltott fel a nővér izgatottan.

Max felugrott és boldogan csóválta a farkát.

Attól a naptól kezdve minden más lett. Márton új erőre kapott. A napok küzdelemmel teltek, minden egyes apró mozdulat óriási diadal volt. Ha csüggedni kezdett, Max mindig ott volt, hogy egy érintéssel, egy hűséges pillantással emlékeztesse: nincs egyedül.

Hetek múltán Márton képes volt megemelni a karját. Hónapok múlva már a lábujjait is meg tudta mozgatni. Az orvosok döbbenten álltak a felépülés előtt. Egyikük azt mondta:
– A kutyája olyan lelki támogatást nyújtott, amit semmilyen gyógyszer nem tud helyettesíteni.

A nagy nap végül elérkezett: Márton önállóan felállt a kerekesszékből. Csak néhány másodpercig állt, de azok a másodpercek felbecsülhetetlenek voltak. Max mellette állt, csillogó szemekkel, mintha ő maga is büszke lenne a gazdájára.

Márton története bejárta a világot. Emberek ezrei küldtek leveleket, ajándékokat és köszönő üzeneteket Maxnek, a hős kutyának.

Ma Márton újra jár. Max pedig azóta is mindenhová követi – hűséges társ, barát és az igazi megmentő.

– Az orvosok megmentették a testem – mondja Márton. – De Max mentette meg a lelkem.