A kertvárosi élet általában nyugodt, szinte idilli. Az ember megszokja a reggeli madárcsicsergést, a gyerekek nevetését az udvaron, és a barátságos szomszédokat. De néha elég egyetlen konfliktus ahhoz, hogy mindez darabokra hulljon. Pontosan ez történt velem is.

Egy napsütéses napon kezdődött minden. Nyolcéves fiam a szobájában játszott, én pedig a konyhában ebédet főztem. Egyszer csak odajött hozzám furcsa arckifejezéssel, és azt mondta, hogy a szomszédasszony az ablaka előtt teregeti a csipkés melltartóit és bugyijait. Először azt hittem, eltúlozza a dolgot, de amikor kinéztem, a saját szememmel láttam: ott állt, teljes természetességgel akasztotta fel a fehérneműit, pont a gyerek ablakának vonalában.

Mély levegőt vettem. Nem akartam az a „kekeckedő szomszéd” lenni, aki minden apróságért balhét csap. Úgy döntöttem, először nyugodtan és tisztelettel próbálom rendezni a helyzetet. Amikor a kukáknál összefutottunk, kedves hangon szólítottam meg:

– Jó napot kívánok! Szeretnék kérni egy szívességet. A fiam szobája pont az ablaknál van, ahol a ruháit teregeti. Megoldható lenne, hogy inkább a kert másik oldalán teregesse őket? Tudja, kissé zavaró a kisfiú számára.

Azt hittem, megérti. Talán elnézést kér, elneveti magát, és ezzel el van intézve. Ehelyett hideg tekintettel rám nézett, és így szólt:

– És akkor mi van? Ez az én telkem, azt csinálok, amit akarok. Ha nem tetszik, húzzák be a függönyt. Vagy a gyerek ne nézzen oda.

Megkövülten álltam. Nem erre számítottam. Ordíthattam volna, vitatkozhattam volna, de helyette csak bólintottam és hazamentem. Tudtam, hogy jobb megoldást kell találnom.

Otthon sokáig gondolkodtam. Eszembe jutott egy ügyvéd ismerősöm, felhívtam és elmeséltem a helyzetet. Kiderült, hogy bár a szomszédasszony a saját telkén teregethet, ha ezzel zavarja az én otthonom nyugalmát vagy a magánszféránkat, jogi lépéseket is tehetnék.

Mégsem akartam rögtön bíróságra rohanni. Inkább más módszerhez folyamodtam. Pár nap múlva felállíttattunk egy magas, szép fakerítést a telkünk határán – pont olyat, ami mögött többé nem látszottak a fehérneműi.

Amikor meglátta a munkásokat, dühösen odajött:

– Mit csinálnak itt? – kérdezte ingerülten.

Nyugodtan válaszoltam:

– Tudja, csak szeretnénk egy kicsit több magánéletet. Biztosan megérti.

Az arca mindent elárult. Teljesen ledöbbent. Szólni sem tudott, hiszen ez a mi telkünkre került.

Azóta sem látni csipkés melltartót az ablakunk előtt. A szomszédasszony, aki eddig fennhéjázva sétált az utcán, ma már alig köszön. A fiam pedig végre nyugodtan játszhat a szobájában, anélkül hogy kellemetlen látványban lenne része.

Ez a történet megtanított arra, hogy néha nem a hangos viták, hanem a csendes eltökéltség és a jól átgondolt lépések hozzák a legjobb eredményt.