Márk ott ült a kórházi ágy mellett, miközben Klára gyenge ujjai még utoljára az övéit szorították. Az asszony légzése egyre szaggatottabb lett, és a szemei félárbocra engedett függönyként húzódtak le. Márk úgy érezte, hogy minden egyes szívdobbanása késsel szúrja át a mellkasát.

Az utolsó pillanatok
A szobában nyomasztó csend uralkodott, csak az orvosi gépek monoton pittyegése törte meg a légüres teret. Márk lehajolt Klára füléhez, és úgy döntött, hogy végre kimondja azt, amit tizenöt éve eltemetett magában – egy vallomást, ami sosem hagyta nyugodni.

„Bocsáss meg, Klára… soha nem mondtam el, mi történt azon az éjszakán.”

A tekintet, ami átszúrta a szívét
Klára lassan kinyitotta a szemét. A fátyolos tekintet hirtelen kristálytisztává vált, és olyasféle fájdalmat tükrözött, amit Márk sosem akart látni. „Tudtam róla, Márk…” – suttogta. „Végig tudtam. De akartam, hogy a gyerekeinknek teljes családjuk legyen.”

Márkot mintha jéghideg vízzel öntötték volna le. A szavak pengék voltak, amik felsértették a lelkét. A sírása tompán visszhangzott a steril szobában, miközben Klára lassan elengedte a kezét… örökre.

A kínzó bűntudat
Percekkel később Márk térdre rogyott a padlón, ujjaival a hajába kapaszkodott. Klára elment – és magával vitte a titkot is, hogy pontosan mennyit tudott. A fényképek a komódon – a mosolygó arcok, a boldog családi pillanatok – most mind kísérteties emlékké váltak.

Ő tudta. Mindig is tudta. És mégis szeretett.

Mi történt tizenöt évvel ezelőtt?
Mi volt az a szörnyű tett, amit Márk sosem mert elmondani? Miért hallgatott Klára mindvégig? És vajon hagyott-e hátra valamit – egy levelet, egy üzenetet –, ami teljesen megváltoztathatná Márk hátralévő életét?