Csiszolt padlók, márvány fürdőszobák, konyhák, amelyek nagyobbak voltak, mint az egész lakás, amiben valaha laktam. Csendben, gyorsan, nyomtalanul dolgoztam. Pontosan úgy, ahogy az olyan emberektől, mint én, elvárják.

De mielőtt munkába mentem, még valamit tettem. Titokban. Gondosan elrejtve.

Etetni adtam anyámnak.

Amióta mindent elvesztettünk, az utcán élt. Nem azért, mert akarta. Mert a világ gyorsabban összeomolhat, mint azt bárki beismeri. Egy betegség. Egy adósság. Egy rossz aláírás. És aztán csak egy pad, egy kartondoboz és egy hideg éjszaka.

Orta San Giulio városa gyönyörű volt. Színes házak, csendes utcák, egy tó, amely úgy csillogott, mintha semmi gondja nem lenne. A turisták mosolyogtak. A helyiek kávéztak a napon. Senki sem látta, milyen hideg lehet ez a hely azoknak, akiknek nincs hová menniük.

A nevem Lucia Bianchi. A hatalmasok szemében nem léteztem. Csak munkaerő voltam. Kezek. Csend.

A munkaadóm egy olyan ember volt, akinek a nevét tisztelettel és félelemmel emlegették. Stefano Salvatore. Milliárdos. Ingatlanok, cégek, befolyás tulajdonosa. Számomra csak egy aláírás egy fizetési jegyzéken és egy zárt ajtó egy emeleti irodába.

Minden reggel egy tisztítószerekkel teli táskával sétáltam a városban. Bent, szalvéták és fertőtlenítő közé rejtve, termoszban kávéztam, kenyeret, néha egy tojást vagy egy almát ettem. Olyan dolgokat, amik a túlélést jelentették.

Anyám ugyanazon a padon ült. Soha nem könyörgött. Egyszerűen csak ott volt. Amikor meglátott, egy pillanatra felcsillant a szeme. Nem az étel miatt, hanem azért, mert eljöttem.

„Ne maradj” – mondta halkan. „Van munkád.”

De azon a napon valami mást éreztem. A bámulásokat. A levegő súlyát. Egy fekete terepjáró parkolt a közelben. Fényes. Mozdulatlan. Túl drága ahhoz, hogy egy turista autója legyen.

Amikor felnéztem, megláttam őt.

A közelben állt. Stefano Salvatore. Nincsenek biztonságiak. Nem volt telefon a fülénél. Csak figyelt. Látta, hogy a pad mellett térdelek, kávét nyújtok anyámnak, és a kabátommal betakarom a vállát.

Nem tudtam, mit gondoljak. A félelem összeszorította a gyomrom.

Néhány órával később érkezett egy üzenet. Rövid. Kurta.

„Gyere be az irodába.”

Leültem vele szemben, és úgy éreztem, egyre mélyebbre süllyedek másodpercről másodpercre. Nem emelte fel a hangját. Nem kiabált. Ez még rosszabb volt.

„Láttalak ma reggel” – mondta.

A szavak a torkomban akadtak. Gondolkodás nélkül felálltam.

„Ő az anyám” – suttogtam. „Kérlek… ne bántsd.”

Csend volt. Az a fajta csend, ami bántja a füledet.

Aztán azt mondta: „Pakold össze a holmidat.”

A világom darabokra hullott. Azt hittem, vége. Azt hittem, hogy elvesztettem az állásomat, az utolsó biztonságomat. De felállt, és szó nélkül elhagyta az irodát. Intett, hogy kövessem.

Nem dobott ki.

Visszavezetett ahhoz a padhoz.

Anyám megdöbbent, amikor meglátta. Megpróbált felállni. Egy gesztussal megállította.

És akkor tett valamit, amit soha nem felejtek el.

Letérdelt elé.

Nem teátrálisan. Nem a hatás kedvéért. Csak azért térdelt le, hogy a nő magasságában legyen. Mosolygott. Tényleg.

„Sajnálom” – mondta. „Hogy még nem láttalak korábban.”

Anyám nem tudta, mit mondjon. Én sem.

Azon a napon semmi sem változott hangosan. Nem voltak kamerák. Nem voltak beszédek. Csak egy csendes döntés.

Ma anyámnak van fedél a feje felett. Egy orvos. Egy ágy. És már nem rejtegetek ételt egy tisztítószeres zacskóban.

Nem mindenki gyenge, aki letérdel.

És nem mindenki, aki egyenesen áll, marad örökre vak.