Anna mindig is más volt, mint a legtöbb ember. Míg mások elfordították a tekintetüket az utcán kéregetőktől, ő rendszeresen vitt szendvicset és meleg teát a sarki aluljáróban ülő hajléktalannak. Soha nem beszélt erről senkinek – még a vőlegényének, Tamásnak sem. Úgy gondolta, a jótettek értékét nem az adja, ha dicsekszünk velük, hanem az, ha csendben tesszük őket.

Már két éve, hogy minden hétfőn és csütörtökön odament a férfihoz, aki magát Istvánnak nevezte. Először csak ételt adott, később beszélgetni is kezdtek. Anna soha nem kérdezett a múltjáról, és István sem magyarázkodott. A kapcsolatuk egyszerű volt, de mély: két idegen, akik emberként tekintettek egymásra egy embertelen világban.

Aztán eljött a nagy nap. Anna fehér ruhában, Tamás mellett állva hallgatta a templomi orgona hangját. A padok tele voltak családdal és barátokkal, mindenki mosolygott. A szertartás zavartalanul zajlott, egészen addig a pillanatig, amíg egy ismerős alak nem lépett be a templom ajtaján.

István volt az. Ruhái ugyanúgy szakadtak és porosak voltak, mint mindig, de a tekintete eltökélt volt. Néhány vendég felháborodva nézett rá, mások zavartan suttogtak. A pap épp egy imát mondott, amikor István lassan elindult az oltár felé.

Anna szíve hevesen vert. Nem értette, mit keres ott. Nem akarta, hogy feszültség keletkezzen, de mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, István halk, de határozott hangon megszólalt:

„Bocsássanak meg, hogy megzavarom ezt a szép pillanatot, de nem hagyhatom szó nélkül.”

A templomban síri csend lett.

„Ez a nő itt” – mutatott Annára – „minden héten ételt és reményt adott nekem, amikor senki más még csak rám sem nézett. Ő nem csak kenyérrel táplált, hanem a hitemet is visszaadta. És én… szeretném valahogyan meghálálni ezt.”

Azzal előhúzott egy kis, gyűrött papírzacskót. Benne egy apró, olcsó gyűrű csillogott – valaha talán játékboltban árulták. István térdre ereszkedett és a gyűrűt Annának nyújtotta:

„Nem kérek semmit. Csak azt kívánom nektek, hogy ez a házasság legyen olyan tiszta és önzetlen, mint a szeretet, amit ez a nő mutatott a világnak.”

Anna könnyei potyogni kezdtek. Lehajolt Istvánhoz, és megszorította a kezét. „Köszönöm. Soha nem felejtem el, hogy mit mondtál.”

Tamás is odalépett, és halkan csak ennyit mondott: „Kérem, maradjon. Ünnepeljen velünk.”

A vendégek először megdöbbentek, majd tapsolni kezdtek. Az orgona ismét felzendült, és a hangulatot valami megfoghatatlan melegség töltötte meg.

Az esküvő utáni napokban valaki feltöltötte az eseményről készült videót a közösségi médiába. A felvétel pillanatok alatt elterjedt, és milliók nézték meg. Kommentszekciók teltek meg olyan üzenetekkel, mint: „Ez a legszebb esküvői történet, amit valaha hallottam” vagy „A világ mégsem olyan sötét hely, ha ilyen emberek élnek benne.”

Aznap nem csak egy házasság köttetett, hanem egy egész közösség szíve is új reménnyel telt meg.