Nemrég tértek vissza a börtönből. Nem alázattal, nem a változás szándékával, hanem pénzéhséggel, hataloméhséggel, mások félelmében. Már a büntetésük alatt is más célpontokat választottak. Magányos embereket. Időseket. Család nélkül. Tanúk nélkül.

Szisztematikusan dolgoztak. Először megfélemlítés, majd nyomásgyakorlás, végül az ingatlan birtokbavétele. Minden gyorsan, érzelemmentesen történt. A rendőrség általában későn – vagy egyáltalán nem – érkezett.

A sarkon lévő ház ideális volt. Nagy telek, régi, de masszív épület. Szomszédok nem voltak a láthatáron. A tulajdonos – egy egyedül élő idős férfi. Egy lánya, aki évek óta nem tartotta vele a kapcsolatot. Tökéletes célpont.

Este kopogtak.

Az ajtó habozás nélkül kinyílt. Egy sötét ruhás idősebb férfi állt ott, egyenes háttal és nyugodt tekintettel. A szemében nem volt félelem. Ez meglepte a banditákat.

„Nem számítottatok ránk, de itt vagyunk” – mondta az egyikük vigyorogva.

Az öregember némán végigmérte őket. Tetoválások. Összeszorított állkapocs. Azoknak az embereknek az önbizalma, akik azt hiszik, hogy ők vannak fölényben.

„Mit akartok?” – kérdezte halkan.

„A házatokat. És békével elmegyünk.”

„Nincs” – válaszolta habozás nélkül. „Van még kérdésetek?”

Ez feldühítette őket.

„Nagyapa, légy okos. Úgysem sok időd van.”

Az egyik férfi megragadta a gallérjánál fogva. Az öregember meg sem mozdult.

„Gyere be” – mondta egy rövid szünet után. „Főzök egy teát. Megkeresem a dokumentumokat.”

A banditák egymásra néztek. Megadásnak vették.

Bementek.

A ház furcsán csendes volt. Tiszta. Semmi sallang. Nem voltak családi fotók a falakon. Csak régi katonai fotók, bekeretezett kitüntetések és fekete-fehér fotók egyenruhás férfiakról.

„Szép kitüntetések” – vigyorgott az egyikük.

Az öregember letette a csészéket az asztalra, és lassan levette a kabátját. Alatta egy egyszerű inget viselt, de a mozdulatai pontosak és kontrolláltak voltak.

„Tudod” – kezdte nyugodtan –, „nem azért építettem ezt a házat, hogy meghaljak benne. Azért építettem, hogy túléljem.”

A férfiak nevettek.

Aztán megtörtént.

Egy gyors fényvillanás. Egy hang, ami nem illett egy átlagos házba. Az egyik bandita a földre zuhant, levegőért kapkodva. A második a falnak csapódott, mielőtt reagálhatott volna. A harmadik hátrált, de megbotlott az alacsony küszöbön – pont ott, ahol a padló kissé megemelkedett.

Az öregember egyenesen állt. Egy régi, de jól karbantartott sokkolót tartott a kezében. Nem volt harag az arcán. Csak elszántság.

„Harminc éve vagyok szolgálatban” – mondta. „Láttam már olyan embereket, mint te. Mindig gyengének tartották az öregembert.”

Hívta a rendőrséget. Nem névtelenül. A saját nevén.

Amikor a járőr megérkezett, a három férfi megbilincselt kézzel feküdt a padlón. Az öregember az asztalnál ült és teázott.

A nyomozás kiderítette, hogy nem ők voltak az elsők. Csak az elsők, akik kudarcot vallottak.

A ház állva maradt. És vele együtt az az ember is, aki egész életében tudta, hogy az igazi erő nem a fiatalságban, hanem a felkészültségben rejlik.