Vannak történetek, amelyek örökre beleégnek az emlékezetünkbe – és nemcsak azokéba, akik átélték őket. Amikor Kovács Lilla, egy 23 éves egyetemista úgy döntött, hogy barátaival részt vesz egy éjszakai túrán az Északi-Kárpátokban, még nem sejtette, hogy az az este nemcsak fizikailag, de lelkileg is próbára fogja tenni. Egy kis figyelmetlenség, néhány rossz lépés – és hirtelen egyedül találta magát egy sűrű, sötét erdő közepén. És nem sokkal később, valami mozgott a fák között…
Az indulás: minden a terv szerint haladt
Lilla és három barátja egy hosszú hétvégére utaztak a Kárpátok egyik népszerű túraösvényéhez. A természet, a nyugalom és a kihívás ígérete vonzotta őket. A csapat előre eltervezte a túraútvonalat, térképeket vittek magukkal, fejlámpákat, GPS-t, sőt még medveriasztót is. Szombat este 9 körül indultak el egy közepesen nehéz túraútvonalon, amelyet napközben már bejártak. Céljuk az volt, hogy hajnalra visszaérjenek a kiindulópontba – egy menedékházhoz a hegy lábánál.
Az első két óra eseménytelenül telt. A hold világított, az erdő csendes volt. A társaság beszélgetett, nevetett, figyelte a csillagokat. Lilla azonban kicsit lemaradt – fotókat készített a fák közötti fényjátékokról, s közben egyre inkább eltávolodott a többiektől.
A sötét és a csend másképp kezdett hatni
Egy elágazásnál Lilla rossz ösvényt választott. A GPS jele akadozott, és mivel azt hitte, hogy a többiek csupán néhány méterre járnak előtte, nem aggódott. Azonban percek múlva sem hallott senkit, és a jelek egyre ismeretlenebb irányba vezették. Visszafordulni már nem tudott, mert nem volt biztos benne, honnan jött.
Ekkor kezdődött az igazi rémálom.
A fák közül halk reccsenés hallatszott. Majd még egy. A levegő hirtelen nehézzé vált. Lilla megdermedt. Zseblámpájával körbeforgott, de semmit sem látott. Aztán bal oldalánál, alig húsz méterre, két fénylő szempár bukkant fel.
Egy medve. Élőben. Tíz méterre.
Lilla elmondása szerint az idő megállt. A testét teljesen elárasztotta az adrenalin. Nem sikított, nem mozdult – pontosan emlékezett arra, amit az erdei túlélőtanfolyamon tanítottak: ne szaladj, ne nézz közvetlenül a szemébe, és próbálj nyugodt maradni.
A medve nem támadott. Ott állt. Figyelt. Orrával szimatolt. A lány lassan hátrálni kezdett, majd letért az ösvényről, és egy kiszáradt patakmeder felé indult, ahol egy farönk mögé húzódott. A következő tíz perc csendes várakozásban telt – majd a léptek zaja elhalt.
A mentés és az utóélet
Lilla csak hajnali négykor tudta felvenni a kapcsolatot a túratársaival, akik időközben értesítették az erdészetet. A keresőcsapat hajnali hatra találta meg a kimerült, átfázott, de sértetlen lányt. Az eset nagy port kavart – nemcsak a túrázó közösségben, hanem a médiában is.Sokan dicsérték Lilla lélekjelenlétét, mások viszont az ilyen túrák kockázataira hívták fel a figyelmet. A helyi hatóságok szigorították az éjszakai túrák engedélyezését, és új tájékoztató anyagokat adtak ki a medvékkel való találkozás kezeléséről.
„Most már tudom, mit jelent félni – és túlélni”
Lilla később elmondta, hogy azóta is gyakran visszatér gondolatban ahhoz az éjszakához. Nem azért, mert retteg, hanem mert azóta máshogy látja a világot.
„Nem a medve volt az ellenség. Ő csak ott volt, az otthonában. Én voltam idegen. És megtanultam tisztelni azt, amit addig csak kalandként fogtam fel.”
Ma Lilla természetjáró blogot vezet, előadásokat tart a felelős túrázásról, és arra ösztönöz másokat, hogy merjenek kimenni a természetbe – de tudással, elővigyázatossággal és tisztelettel.
Tanulság? A természet nem játszótér. De lehet tanító.