Még kora reggel volt. Hideg volt a levegő, és a csendet csak a tyúkok kotkodácsolása törte meg. Aztán megtörtént. Először egy mély motorbőgés, ami egyáltalán nem illett a házainkhoz. Aztán egy másik. És egy harmadik. Emberek jöttek ki, némelyek a kötényükbe törölték a kezüket, mások levették a sapkájukat, mintha valami fontos látogató érkezne.

Három tökéletesen fényes fekete autó állt meg közvetlenül a házunk előtt.

A küszöbön álltam, és nem értettem, miért vannak pont mellettünk. Anna utánam jött. Amint meglátta az autókat, elsápadt. Nem a félelemtől – inkább egy rég elfeledett igazság súlyától. A keze kissé remegett.

Egy drága öltönyös férfi szállt ki az első autóból. Aztán még kettő. Cipőik kopogtak az utunk porába, de magabiztosan mentek, mintha ide tartoznának.

„Anna asszony” – szólította meg az első.

A falu megdermedt.

Anna lehunyta a szemét. Egy pillanatra. Aztán kiegyenesedett. Már nem az a csendes nő volt, akire az emberek koldusként emlékeztek. A hangja nyugodt és határozott volt.

„Tudtam, hogy egy nap eljössz.”

Egyre hangosabb lett a suttogás körülöttünk. Gyerekek kukucskáltak ki a kerítések mögül. A szomszédok, akik évekig nevettek rajtam, most szóhoz sem jutottak.

A férfi lehajtotta a fejét. „A családod tíz éve keres téged.”

Ekkor másképp néztem Annára, mint valaha. Nem bizalmatlansággal. Hanem csodálkozva.

Megfogta a kezem. „El kell mondanom valamit” – mondta halkan.

Leültünk az asztalhoz a házban. A fényűző öltönyösök kint álltak, mintha nem mernének belépni. Anna elmesélte a történetét. Az életéről, ami valaha volt. Egy családról, amelynek vállalkozásai, földjei voltak, egy név, amelyet az egész város ismert. Egy férjről, aki balesetben meghalt. Az örökségért folytatott küzdelemről. Arról, hogy a saját rokonai hogyan rabolták ki mindenét, és kényszerítették eltűnésre, hogy felosszák a vagyonukat.

Az utcára került. Nem azért, mert gyenge volt, hanem mert már nem volt ereje harcolni.

„Amikor találkoztam veled” – mondta, a szemembe nézve –, „évek óta először valaki emberként bánt velem, nem pedig problémaként.”

Aztán az autókban ülő férfiak bemutatták nekünk az iratokat. A perek véget értek. Kiderül az igazság. Annának minden járt, amit elvettek tőle.

Kint eközben csend honolt a faluban. Akik koldusnak nevezték. Akik kinevettek. Most azt a házat nézték, amelyből a nő felemelt fővel kijött.

„El akarsz menni?” – kérdeztem tőle aznap este, amikor kettesben voltunk.

Mosolygott. Olyan gyengéden, mint a piacon. „Nem. Már elvesztettem egyszer a vagyonomat. Nem akarom újra elveszíteni a családomat.”

A luxusautók aznap elmentek. A falu ugyanaz maradt. De az emberek tekintete sosem változott.

Mert rájöttek egy dologra:

nem minden szegény örökké szegény – és nem minden gazdagnak van meg az, ami nekünk volt.
Család. Béke. És egy szeretet, amely kiállta az idő próbáját, még akkor is, amikor a világ könyörtelenül ítélkezett.