Ma úgy döntöttem, meglátogatom a sírját. Összeszedtem minden erőmet, szedtem néhány virágot, és siettem a temetőbe, hogy felidézzem az együtt töltött szép, édes időket, azokat az időket, amelyek soha nem térnek vissza.

Ahogy a sírkövéhez közeledtem, a tekintetem azonnal a sírnál térdelő nőre esett. Várandós volt, és teste tele volt érzelmekkel. Halkan sírt, a férjem fényképe fölé hajolt, és furcsa zavart éreztem. Ez a nő teljesen ismeretlen volt számomra. Fogalmam sem volt, ki ő, miért van itt, vagy mi hozta ide. A szívem vadul vert, miközben próbáltam eldönteni, hogy odamenjek-e hozzá.

Lassan közeledtem hozzá. „Elnézést, segítségre van szüksége?” – kérdeztem halkan, próbálva nyugodt maradni. A nő nem mozdult, és visszautasította a segítségemet. A szeme olyan mély szomorúsággal volt tele, hogy libabőrös lettem.

„Elnézést… ki maga, és miért van itt?” Folytattam. Talán ez volt a legőszintébb és legtétovabb kérdés, amit valaha kimondtam. Tudni akartam, hogy van-e bármilyen kapcsolata a férjemmel, de az sem volt világos, hogy egyáltalán tudja-e, ki vagyok.

A nő egy kicsit felemelkedett, és lassan felemelte a fejét. A szeme tele volt félelemmel és valamivel, amit nem tudtam megnevezni. Aztán vett egy mély lélegzetet, összeszedte minden erejét, és beszélni kezdett. A hangja halk, remegő, de határozott volt: „A nevem Anna, és… én… vártam a… gyermekét.”

Egy pillanatra megállt a világom. A szavak a torkomban akadtak. Nem kaptam levegőt. „Hogy… hogy érted ezt?” – kérdeztem hitetlenkedve, pedig tudtam a választ.

„Igen” – folytatta. „A férjed… viszonya volt velem, mielőtt összeházasodtál. És én várom a gyermekét.”

A szívem a gyomromba ugrott. Minden emlék, minden érzés, amit mellette éreztem, hirtelen bizonytalansággá változott. Ott álltam, a kezemben tartva a virágokat, és éreztem, hogy a világom összeomlik. Ez a nő, ismeretlen, mégis oly fontos, erősebben kötődött a férjemhez, mint azt valaha is vártam volna.

Tovább sírt, de a könnyei már nem csak az övéi voltak. Könnyek, amelyek a múltat, a jelent és a jövőt hordozták magukkal. Rájöttem, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen volt. A férjemről, az életéről, az együtt töltött éveinkről alkotott elképzelésem – minden összetettebb volt, mint valaha is képzeltem.

Ott álltam, elveszve az emlékek és ez az új valóság között, próbáltam feldolgozni az igazságot. És mégis, bár megdöbbentett, belül furcsa békét éreztem. Néha váratlanul jön az igazság, és el kell fogadnunk, még akkor is, ha nehéz és fájdalmas.

Ma úgy hagytam el a férjem sírját, hogy tudtam, az élet bonyolultabb, mint gondolnánk. És hogy még egy ember halála után is felszínre kerülhetnek olyan titkok, amelyek mindent megváltoztatnak, amit eddig tudni véltünk.