Minden délután ugyanígy sétált. Lassan, sietség nélkül, szorosan a babakocsija fogantyúját kulcsolva. A körülötte lévők ismerték őt. Egy férfi csendes tekintettel és egy kislány, aki mindig derekáig tekert takaróval ült. A szeme élénk, kíváncsi volt, figyelte a körülötte lévő világot. Csak a lábai maradtak mozdulatlanok.

Évekkel ezelőtt történt egy baleset. Egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség, a fékek hangja, egy mentőautó lámpái. Az orvosok akkor óvatosan beszéltek, de szavaik egyértelműek voltak: a sérülés súlyos volt. A gyermek talán túlélte, de soha többé nem fog járni. Az apa minden részletében emlékezett arra a napra. Még arra is, hogyan döntötte el, hogy a lánya soha többé nem fogja magát négy fal közé zárva érezni.

Azóta minden nap együtt jártak ki. Ugyanaz az utca, ugyanazok a padok, ugyanazok a fák. Ez volt a megszokott rutinjuk, a néma megállapodásuk a világgal.

Aznap hidegebb volt a szokásosnál. Az apa megállt a padoknál, hogy a lánya figyelhesse a madarakat, amelyek a földön heverő morzsákra szálltak. Abban a pillanatban észrevett egy fiút a közelben állni.

Fiatal volt, alig tizenéves. Ruhái kopottak, cipői szakadtak. Úgy nézett ki, mint egyike azon sok embernek, akikre az emberek inkább nem figyelnek. De a tekintete más volt. Nyugodt. Koncentrált. Magabiztos, ahogy egy hajléktalan gyereknél nem látni.

A fiú közelebb lépett. Először a kislányra nézett, majd a lábára, végül az apjára.

„Segíthetek neki újra járni” – mondta halkan.

Az apa megdermedt. Számtalanszor hallott már hasonló szavakat. Orvosoktól, gyógyítóktól, önjelölt szakértőktől, sőt még idegenektől is, akik hittek a csodákban. Mindig csalódással végződött. Megtanulta, hogy ne higgyen.

„Hogyan?” – kérdezte hidegen, inkább udvariasságból, mint érdeklődésből.

A fiú elmosolyodott. Nem egy bolond vagy egy csaló mosolya volt. Inkább olyan mosoly, aki hozzászokott, hogy nem hisznek neki.

– Most ne – felelte. – De ha hagyod, elkezdhetem.

Az apa habozott. Az esze azt súgta, hogy menjen. De az ösztönei azt súgták, hogy valami szokatlan dolgot lát. Bólintott, inkább a nyugalom megőrzése érdekében.

A fiú odament a babakocsihoz. Nem térdelt le a lábához, ahogy az apja várta volna. Ehelyett leült a kislánynyal szemben, és beszélni kezdett hozzá. Nem a lábáról. Nem a betegségéről. Mesélt neki magáról, az utcákról, arról, hogyan tanult meg hallgatni a testére, hogy túlélje a hideget és az éhséget.

Aztán megkérte, hogy csukja be a szemét.

Az apa minden mozdulatát figyelte. A fiú gyengéden a térdére tette a kezét, anélkül, hogy tolta volna. Csak megérintette őket. Nyugodtan, figyelmesen beszélt. Azt mondta neki, képzelje el, hogy a lábai nem nehezek, hanem könnyűek. Hogy nem valaki máséi, hanem az övéi.

Percek teltek el.

És akkor történt valami, amitől az apa visszatartotta a lélegzetét.

A kislány lábujja alig észrevehetően megmozdult.

Alig volt észrevehető. Ha nem nézte volna meg alaposan, nem vette volna észre. A fiú elmosolyodott, mintha pontosan erre számított volna. Nem tett győzedelmes gesztust. Csak nyugodtan folytatta.

– Látod? – kérdezte halkan. – Még mindig megvan neki. Csak elfelejtette.

Az apa érezte, hogy remeg a keze. Sok hamis reményt látott már az évek során, de ehhez hasonlót még soha. Nem csoda volt. Nem varázslat. Ez egy reakció volt.

A fiú ekkor felállt, hátralépett egyet, és azt mondta, hogy mára elég volt. Holnap újra eljön, ha akarják.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte az apa.

A fiú egy pillanatra elhallgatott. Aztán azt válaszolta, hogy ő is egyszer nem tudott járni. Hogy leírták. És hogy valaki akkor pénzkérés nélkül segített neki.

Másnap újra eljött. És a rákövetkező napon is.

Néhány hónappal később a kislány a járókeret mellett állt. Egy évvel később megtette első önálló lépéseit.

A fiú ugyanolyan feltűnésmentesen tűnt el, mint ahogy megjelent.

Az apa soha többé nem látta. De valahányszor ma végignézi lányát ugyanazon az utcán futni, tudja, hogy vannak csodák, amelyek nem fehér köpenyben történnek. Néha mezítláb, éhesen és egy olyan hittel jönnek, amelyet a világ már rég elveszett.