Pontosan délután fél háromkor Camille Leroy közlekedési rendőrnő a szokásos posztján állt Chelles közelében. A járőrkocsi üvegkabinja olyan volt, mint egy sütő, de Camille nyugodt maradt. Tekintete a radarra szegeződött, mozdulatai pontosak voltak, éveknyi szolgálatból tanultak.

Egy jármű jelent meg. Egy fekete szedán. A kijelzőn a számok könyörtelenül villogtak: 142 km/h. Ezen a szakaszon a sebességkorlátozás 90 volt. Nincsenek kivételek. Nincs tolerancia. Camille automatikusan bekapcsolta a lámpáit, és az autó után hajtott. Minden nap hasonló helyzetekkel küzdött. Gépi rutin. Szabálysértés, megállás, bírság, vége.

De ezúttal valami más volt.

A sofőr nem gyorsított, nem próbált elhajtani, nem kezdett el gesztikulálni. Azonnal lelassított, és szinte szorongó engedelmességgel lehúzódott az út szélére. A mögötte haladó autók továbbmentek, mit sem sejtve arról, hogy végzetes pillanat fog kibontakozni.

Camille leszállt a motorjáról és odament az autóhoz. Amikor az ablak letekerődött, forró levegő csapta meg a testét, ami a stressz szagával keveredett. De nem a levegő dermesztette meg, hanem a tekintete.

A volán mögött ülő férfi kifejezéstelennek tűnt. Nem arrogánsnak, nem dacosnak. Üresnek. Mint akinek elfogyott az ereje. Talán harmincöt éves lehetett. Az inge gyűrött volt, a nyakkendője kioldva, kezei enyhén remegtek a kormányon. A szeme vörös volt, de nem az alkoholtól vagy a dühtől. Egy olyan férfi tekintete volt, aki az összeomlás szélén billegett.

De Camille tekintete lejjebb siklott – és abban a pillanatban elakadt a lélegzete. Egy heg futott végig a férfi bal halántékán. Egy régi, fehér, szaggatott heg, amit nem lehetett nem észrevenni.

A világ Camilla elméjében a feje tetejére állt.

Az emlékek, amiket mélyen elzártnak hitt magában, úgy törtek át, mint egy gát. Tizenkét évvel ezelőtt. Egy éjszaka tele sikolyokkal, szirénákkal és füsttel. Egy égő lakóház. Akkor még tinédzser volt, csapdába esve egy füstös lépcsőházban. Pánik. Sötétség. Aztán egy férfi. Egy idegen, aki kihozta a tűzből. Érezte a leheletét, érezte, ahogy a bőre ég. Aztán összeesett. Amikor felébredt, azt mondták neki, hogy a férfi eltűnt. Soha nem találták meg.

A heg ugyanaz volt. Nem tévedhetett.

„Kérem az iratait” – mondta Camille halkan, szinte suttogva, hogy ne árulja el saját remegését.

A férfi átnyújtotta neki a jogosítványát. A rajta lévő név újabb csapást mért rá.

Thomas Morel.

A szíve olyan hevesen vert, mintha hallaná. Közelebbről is benézett az autóba. Egy gyűrött irat volt az anyósülésen. Egy pillantás elég volt.

Gyermek onkológia – Sürgős konzultáció – 15:00.

A hátsó ülésen egy kis rózsaszín bőrönd állt, tele unikornisokkal.

Camille az órájára nézett. 14:35.

A Necker Kórház messze volt. Túl messze.

„Tudom, hogy túl gyorsan megyek” – mondta Thomas megtört hangon, anélkül, hogy felnézett volna. „Tedd, amit kell.” Szünetet tartott. „De kérlek… a lányom vár rám.”

A szavak nem mentségként szolgáltak. Vallomásként.

Abban a pillanatban Camille rájött, hogy ez a kivizsgálás nem bírságról, pontokról vagy receptekről szólt. Egy olyan döntésről, amely az életét egy előtte és egy utána részre osztja. Arról, hogy vajon a törvény vak marad-e, vagy az igazságszolgáltatásnak lehet-e emberi arca.

Visszanézett a sebhelyre. A férfira, aki egykor az életét kockáztatta egy másik gyermek megmentéséért. Az apára, aki most a saját gyermekének idejéért küzdött.

Camille kiegyenesedett. Becsukta a jegyzettömböt. Visszaadta a papírokat. Aztán tett valamit, ami minden protokollt dacolt.

„Kövess” – mondta határozottan.

Felkapcsolta a fényszórókat. Nem figyelmeztetésként. Előrejelzésként.

Azon a napon az A4-esen több volt, mint gyorshajtás. Azon a napon a sors ellen száguldás is történt. És két emberi életvonal, amely egykor lángokban állt, újra összefonódott – ezúttal egy megállni nem akaró időben.