Saint-Denis-i kis lakásunk padlóján ültem, és a karjaimban ringattam Mathieu kisöcsémet. Alig volt hat hónapos. A sírása nem volt hétköznapi. Nem unalom vagy fáradtság sírása volt. Az éhség sírása volt, a legrosszabb fajta, ami összeszorítja a mellkasodat, és olyan dolgokra késztet, amikre egyébként nem is gondolnál.

Az utolsó doboz tejpor az asztalon volt. Üres. Anyának csak ötödikén kellett volna fizetnie. Öt hosszú nap volt még hátra addig. Egy felnőttnek ez csak néhány szám a naptárban. Egy éhes gyereknek a végtelenség.

Felvettem a telefont, a repedt képernyőjű régi készüléket, amit otthon közösen használtunk. Tárcsáztam Monique néni számát. Pénzt akartam kérni tőle, pont annyit, hogy Mathieu ne sírjon az éhségtől. Remegtek az ujjaim. És akkor megtörtént. Egy rossz számjegy. Egy kilences hatos helyett.

Az üzenet elküldve.

A telefon kicsúszott a kezemből, és nagy puffanással a földre zuhant. A képernyő felvillant. „Üzenet kézbesítve.” Két kék sípolás. Valaki elolvasta. Egy idegen. Nem a nagynéném. Nem a családom.

A szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem, az egész ház hallja. Megpróbáltam törölni az üzenetet. Nem sikerült. Túl késő volt.

A telefon rezgett.

„Jól vagy? Vészhelyzet?”

Nem tudtam, mit tegyek. Anyám mindig azt mondta, hogy ne beszéljek idegenekkel. Ne mondjak nekik semmit. De Mathieu tovább sírt a karjaimban, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Leírtam az igazságot. Semmi szépítés. Semmi hazugság.

„Elnézést, uram. Rossz számot tárcsáztam. A kisöcsémnek tejre van szüksége. Anya majd ötödikén visszafizeti.”

Csend volt. A percek lassan teltek. Mathieu fáradtan szopogatta az ujjait, mintha a saját testét próbálná becsapni. Már nem is sírt. Csak halkan nyüszített.

Aztán jött egy másik üzenet.

„Hol vagy, Elise?”

Megdermedtem. Anyám szavai úgy csengtek a fejemben, mint egy vészharang. Soha senkinek ne add meg a címedet. Soha. De ránéztem a testvéremre. A beesett arcára. A csukott szemére.

És felírtam a címet.

Nem tudtam, ki a férfi. Fogalmam sem volt, hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Nem tudtam, hogy hozzászokott ahhoz, hogy az emberek hazudnak neki, manipulálják, és számításból könyörögnek neki. Én csak egy tizenkét éves lány voltam, aki meg akarta etetni a testvéremet.

Negyven perccel később valaki kopogott az ajtón.

Egyedül álltam ott, Mathie-val a karjaimban. Amikor kinyitottam, egy sötét kabátos férfit láttam. Semmi biztonsági őr. Semmi mosoly. Egy táskát tartott a kezében.

Nem sokat szólt. Csak körülnézett a lakásban, a nedves falakon, az üres asztalon. Aztán letette a táskát a földre. Több doboz tej, pelenka és egy boríték volt benne.

„Ez nem kölcsön” – mondta nyugodtan. „Ez egy válasz.”

Mielőtt egy szót is szólhattam volna, eltűnt.

A boríték nem csak pénz volt. Üzenet volt benne. Rövid. Egyszerű.

„Soha ne szégyelld a gyengék védelmét. Ez tesz erőssé.”

Aznap este Mathieu hosszú idő óta először elmosolyodott. És megértettem, hogy néha még a legrosszabb hiba is megnyithatja az ajtót egy olyan emberiség felé, amelyről azt hittük, hogy már nem létezik.