Az emberek egyszerre fordultak meg, a padok nyikorogtak, és a levegő nehézzé vált. Marco az oltárnál állt, tökéletesen illeszkedő öltönyben, kezeit könnyedén összekulcsolva maga előtt. Néhány másodperccel ezelőtt még meg volt győződve arról, hogy élete legboldogabb napját éli.

Sofia mindjárt megérkezhetett. A zene készen állt, a virágok illatoztak, és az egész szertartást a legapróbb részletekig megtervezték. Évekig tartó randevúzás, együttélés, a jövő ígéretei – minden ehhez a pillanathoz vezetett.

És akkor kinyílt az ajtó.

Egy apró alak sétált végig a középső folyosón. Nem futott. Nem sprintelt. Lassan sétált, mintha minden lépés nehezebb lenne, mint az előző. Vékony volt, rosszul öltözött, haja kosztól ragacsos, arcát pedig valami nyomta, ami nem a gyermekkorhoz tartozott. Inkább árnyékra hasonlított, mint élő gyermekre.

Megállt néhány méterre az oltártól, felemelte a fejét, és egyenesen Marcora nézett.

„Ne vedd feleségül. Nem az, akinek hiszed.”

A hangja remegett, de a szavak tiszták voltak. Hallani lehetett volna, ahogy egy tű leesik a templomban. Néhány vendég behatolásnak hitte, mások rossz viccnek. A pap megdermedt. A biztonsági őrök azonnal mozogni kezdtek.

De a lány valami váratlan dolgot tett. Odaszaladt Marcóhoz, és görcsösen megragadta a lábait. Olyan erővel kapaszkodott bele, hogy attól félt, eltűnik, ha elengedi. Marco ösztönösen a vállára tette a kezét. Hideg volt.

„Kérlek” – suttogta. „Legalább nézd meg.”

Egy régi, gyűrött borítékot húzott elő a zsebéből. A papír megsárgult, a sarkai szakadtak. Marco észrevétlenül elvette. Kinyitotta.

Egy fénykép volt benne.

Nem volt új, de nem is régi. Sofiát ábrázolta egy másik férfi mellett állni. Nem egy véletlenszerű fotó volt. Közel álltak egymáshoz. Túl közel. És Marco azonnal felismerte a helyet, ahol a fénykép készült. Ez volt az a város, ahová Sofia „üzletben járt”. A fénykép sarkában látható dátum csak néhány hónapos volt.

Szívszorult.

De a legrosszabb akkor jött, amikor a mellette álló férfira nézett. Nem volt idegen. Túl ismerős volt.

Ebben a pillanatban a templom ajtaja újra kinyílt. A zene a tervek szerint elkezdődött játszani, de művinek, szinte gúnyosnak tűnt. Sofia az ajtóban állt, fehér ruhában, mosolyogva, aminek a boldogságot kellett volna jelképeznie. De amikor Marcora nézett, megváltozott az arckifejezése. Először zavarodottság. Aztán félelem. És végül valami, amit már nem lehetett elrejteni.

Tudta.

Marco rájött, hogy a lába előtt álló lány nem véletlen. Hogy a fotó nem csapda. Hogy ez az egész pillanat nem tévedés. A lány a képen látható férfi gyermeke. A gyermek, akiről Sofia azt állította, hogy soha nem létezett. A gyermek, aki az utcára került, miközben ő a tökéletes életet építette.

A templom többé már nem az esküvő helyszíne volt. Az igazság helyévé vált.

Marco nem szólt semmit. Lassan lehúzta az ujjáról a gyűrűt, az oltárra helyezte, és még egyszer utoljára Sofiára nézett. A szemében nem volt szeretet. Csak a leleplezéstől való félelem.

Emlékszik, hogy azon a napon nem úgy távozott, mintha legyőzött lenne. Elment a gyerekkel, aki úgy kapaszkodott belé, mint az utolsó reményébe, és tudta, hogy néha egyetlen hang a csendből elég egy egész élet megmentéséhez.

És hogy a legnagyobb tragédia nem egy lemondott esküvő. A legnagyobb tragédia az, ha az igazság mellett élünk, és nem vagyunk hajlandóak meglátni azt.