A szépség érték volt. Tőke. Védelem. A finom vonású lányokat kényeztették, elrejtették a nap és a kemény munka elől, előnyös házasságokra készítették fel. Akik nem kapták meg ezt a kiváltságot, feleslegesnek tartották. És Emma is közéjük tartozott.

Gyermekkora óta ugyanazokat a szavakat hallotta. Hogy túl átlagos. Hogy nem mosolyog rendesen. Hogy hálásnak kell lennie azért, amit kapott. A szülei nem voltak kegyetlenek a szó nyílt értelmében. Inkább hidegek. Ugyanúgy szárazak, mint a falu körüli mezők. Emma egy probléma volt számukra, amit meg kellett oldani.

A megoldás egy reggel érkezett meg egy nyikorgó furgonban.

Az út a gazdag földbirtokos birtokára több órán át tartott. Senki sem nézett rá. Nem búcsúztak, nem ölelték. Az anyja csak egy pillanatra lépett ki, átadta a lányt a gondnoknak, és nyugodt, szinte hivatalos hangon azt mondta: „Képes a kemény munkára. Vidd magaddal.” Aztán megfordult és elment, mintha csak egy kellemetlen kötelességet teljesített volna.

Emma egyetlen bőrönddel a kezében állt, és úgy érezte, mintha láthatatlanná vált volna.

A régi istállók lettek az ő világa. Minden reggel hajnal előtt kelt. Kitakarította az istállókat, szalmát cserélt, nehéz vödrökkel cipelte a vizet. A trágya és a széna szaga beleivódott a bőrébe, a hajába, a gondolataiba. A munka kimerítő, monoton és végtelen volt. Mégis történt valami furcsa. Életében először senki sem nézett rá megvetően.

Senki sem emlékeztette arra, hogy nem elég jó. Senki sem ítélte el az arcát. Ő egyszerűen csak munkaerő volt. Dolgozó kezek. Egy test, amely kitartott. Napok teltek el egymás után. Csendben volt, dolgozott, aludt. És lassan valami elkezdett megváltozni benne. Nem kívülről, hanem belülről.

Néhány hónap múlva megtanult magabiztosan mozogni. Léptei már nem voltak bizonytalanok, háta kiegyenesedett, tekintete nyugodtabb lett. Abbahagyta a bocsánatkérést a létezéséért, legalábbis önmagának.

Egyik este, amikor a többi munkás elment, és az istállók elcsendesedtek, lépteket hallott. Lassú, határozott, határozott lépteket. Nem fordult meg azonnal. Megtanulta, hogy fontos emberek érkezése óvatosságot jelent.

– Emma – mondta egy férfihang.

Fiatal volt, szigorú, mindenféle felesleges érzelem nélkül. Emma lassan megfordult, seprűjét mindkét kezében szorosan szorongatva.

– Igen, uram. Én vagyok – válaszolta halkan.

– Kövessen – mondta a gondnok magyarázat nélkül.

Egyetlen szót sem szólt, ami szemrehányást vagy dicséretet tett. Egyszerűen megfordult, és a kúria felé indult. Emma követte, a szíve hevesen vert. A ház folyosói hosszúak, hidegek és visszhangokkal teliek voltak. Még soha nem járt ott. Minden lépés félelmet keltett benne. Amikor az iroda ajtaja becsukódott mögöttük, a gyomra összeszorult.

Büntetésre számított. Kirúgásra. Vádra.

Ehelyett egy ajánlat érkezett. A földbirtokos felfigyelt a munkájára. A kitartására. Azra, hogy soha nem keresett kifogásokat. Felajánlotta neki, hogy költözzön be a házba, jobb körülményeket kapjon, és tanuljon mezőgazdasági szakmában. Nem azért, mert szerette. Hanem mert képes volt rá.

Emma beleegyezett. Nem volt mit veszítenie.

Eltelt egy év.

Amikor a szülei végre úgy döntöttek, hogy meglátogatják, nyilvánvaló felsőbbrendűségi érzéssel érkeztek. Egy fáradt, megtört lányra számítottak, aki hálás lesz minden további figyelemért. Ehelyett egy egyenes tartású, nyugodt tekintetű és magabiztos hangú fiatal nő fogadta őket a kastély ajtajában.

Nem értették.

Csak belül tudták meg az igazságot. Emma nem szobalány volt. A háztartás egy részét vezette. Döntéseket hozott. Tanult. Tisztelték. Nem azért, mert megváltozott az arca, hanem azért, mert végre teret kapott arra, hogy önmaga legyen.

A rémület, amit éreztek, nem abból fakadt, ami a lányukkal történt. Abból a felismerésből, hogy ők maguk is kudarcot vallottak egész életükben.

Semmi kegyetlenség nem történt a kastély ajtaja mögött. Csak éppen egy nő született ott, akit soha nem akartak látni.