Semmi ilyesmi nem történt.

– Köszönöm – mondta halkan. A hangja határozott volt, egyenletes. – Köszönöm, hogy ezt mindenki előtt elmondtad. Sok magyarázkodástól megkíméltél engem.

Viktor szórakozottan elvigyorodott. Anyja előrehajolt, készen arra, hogy végignézze, ahogy menyét elesik. A nővér még szorosabban markolta a telefont.

A nő körülnézett a szobában. Az arcokra, amelyek évekig figyelmen kívül hagyták, elítélték, kihasználták. Aztán visszanézett Viktorra.

– A végén kezdem – mondta. – A lakás, amit olyan nagylelkűen rám hagy, nem a tiéd. Az én nevemen van. Az apám által rám hagyott pénzből vettem. Emlékszel? Az apa, akit sosem hívtál meg az asztalhoz, mert nem volt elég „színvonalas”.

Az anya hirtelen felkapta a fejét. – Ez nem igaz – fakadt ki. Viktor elhallgatott.

– Az igaz – folytatta nyugodtan a nő. – És ha akarod, itt van nálam a tulajdoni lap. – Benyúlt a táskájába, és egy mappát tett az asztalra. Nem nyitotta ki. Nem is kellett volna. A nyugalma meggyőzőbb volt, mint bármilyen dokumentum.

Viktor nyelt egyet.

– Most pedig a kenyérkeresőre térjünk át – folytatta. – Az elmúlt öt évben én vezettem a céged könyvelését. Nem azért, mert csak „jó feleség” vagyok, hanem mert nélküle már rég kézben tartottad volna a pénzügyeket.

A nővér abbahagyta az írást. A telefonja lassan leesett.

– Minden bírság, amit csodával határos módon elkerültél. Minden szerződés, ami megköttetett. Minden probléma, ami soha nem került napvilágra… a munkám eredménye volt.

Viktor elsápadt. – Miről beszélsz? – csattant fel.

– Arról beszélek – felelte a nő –, hogy holnap reggel nem leszek a könyvelőd. Vagy a feleséged. És másnap reggel jön az ellenőrzés.

Az anya felállt. – Fenyegetsz? – sziszegte.

A nő ránézett. Évek óta először, közvetlenül. – Nem. Csak a tényeket közölöm.

A szobában halott csend honolt.

– És most jöjjön az a fiatal és gyönyörű nő – folytatta. – Tudok róla. Laurának hívják. Huszonhat éves. „Személyiségfejlesztő coachként” dolgozik. És igen, szép jelentéseket ír. Különösen olyan férfiaknak, akiknek pénzük van.

Viktor kinyitotta a száját, de semmi sem jött ki a torkán.

– Talán érdekelni fog – tette hozzá –, hogy fáradoztam azzal, hogy megnézzem, hány férfinak ígért egyszerre új életet. És hánynak üresedett már ki a számlája.

A nővér befogta a száját. Az anya hátradőlt a székében.

– De nem ez a lényeg – mondta a nő. – A lényeg az, hogy már régen nem szeretlek. Nem ma. Nem tegnap. Hanem abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy a megaláztatásod egy módja annak, hogy erősnek érezd magad.

Az étellel teli asztalra nézett, a rokonaira, Viktorra.

– Ez az este nem akart véget vetni nekem – mondta nyugodtan. – Ennek kellett volna megerősítenie, hogy helyesen döntöttem.

Viktor megpróbált mondani valamit. Bármit. De a szavak nem jöttek ki a torkán.

– Be fogom nyújtani a válókeresetet – tette hozzá. – És nem fogok tőled semmit kérni. Mert minden, ami igazán értékes, már régóta az enyém.

Felvette a táskáját. Felvette a kabátját.

„Legyen szép estétek” – mondta udvariasan. „És neked, Viktor… sok szerencsét. Szükséged lesz rá.”

Megfordult és elment.

Az ajtó becsukódott.

Senki sem mozdult. Senki sem szólt. Viktor szoborként állt az asztalnál. Az anyja visszaült, és remegő kézzel vizet töltött magának. A húga törölte a szelfit.

Az az este lett volna az új élete kezdete.

Ehelyett ez volt az a pillanat, amikor mindent elveszített, amit magától értetődőnek vett.

És a nő, akit meg akart alázni, elsétált, egyenesen, csendben és szabadon.