Néha az ember csak nyugalomra vágyik. Egy csendes kertre, ahol pihenhet, ahol a madarak csiripelése az egyetlen háttérzaj, és ahol senki sem zavarja a magánéletét. De mi történik akkor, amikor a privát tér határai hirtelen elmosódnak – és ezt pont a szomszédok teszik meg?

Nemrég új lakók költöztek a szomszéd házba. Középkorú pár voltak, Lajos és Éva. Az első találkozásunk kissé furcsán alakult – udvariasan bemutatkoztak, de a szemükben volt valami hideg, számító tekintet. Azóta is kerültek mindenféle társalgást, de nem is kerestem különösebb kapcsolatot velük.

Egy hétvégén elutaztam édesanyámhoz, hogy együtt töltsünk pár napot. Mikor vasárnap este hazaértem, semmi különöset nem vártam – egy hosszú hét után csak nyugalomra vágytam. Átöltöztem, felvettem a fürdőruhámat, és kimentem a kertbe, hogy egy kicsit napozzak, és megnézzem a paradicsomaimat.

És akkor vettem észre. Valami fekete dolog lógott le a szomszéd ház ereszéről. Elsőre nem is tűnt fel, de ahogy hunyorogva néztem, egyre világosabb lett.

Ez… egy kamera.

Nem volt kétségem. Egyenesen az én kertemre nézett. A privát szférám kellős közepébe.

Felrobbant bennem a düh. A kertemet magas fakerítés veszi körül, senki sem lát be – elvileg. Az ablakaik sem az én oldalamra néznek. Akkor mégis miért kellett nekik kamera? És főleg: miért pont ide?

Nem gondolkodtam sokáig. Felkaptam egy pólót, és egyenesen átmentem hozzájuk.

Csengettem. Lajos nyitott ajtót, a tekintete fáradt és ideges volt.

– Meg tudnád magyarázni, miért van egy kamera a kertemre irányítva? – kérdeztem, nem rejtve el az indulataimat.

Vállat vont. – A kerítést figyeljük. Biztonsági okokból.

– Ugyan már – vágtam vissza. – Ki akarna felmászni a házatokra? Ez egy nyugodt kertváros, nem valami akciófilm helyszíne.

Ekkor Éva is megjelent mögötte, keresztbe tett karral, hideg tekintettel.

– Jogunk van megvédeni a tulajdonunkat – jelentette ki.

– És nekem jogom van a magánélethez! – mondtam határozottan.

Nem hatotta meg őket. Hiába próbáltam racionálisan érvelni, minden szavam falra hányt borsó volt. Perelni is lehetett volna – igen, de az hosszadalmas, költséges és kimerítő. Úgy döntöttem: más úton adom vissza a kölcsönt. Egy kis kreativitással és segítséggel.

A következő hétvégére meghívtam néhány barátomat. Mindent elmeséltem nekik, és együtt kidolgoztuk a bosszútervet.

Szombat reggel mindannyian megjelentünk. Néhányan álcahálót hoztak, mások kartonpapírból készített óriásnapernyőket. Volt, aki színészkedett – például a barátom, aki orosz akcentussal azt játszotta, hogy kém. Mások egész nap hamis dokumentumokat „cserélgettek” a kert közepén. Néha direkt odanéztünk a kamerába, és suttogva valami „veszélyeset” motyogtunk.

Délutánra a szomszédaim arca elsápadt.

Vasárnap reggel a kamera eltűnt.

Azóta sem került vissza.

Soha nem beszéltünk erről nyíltan, de a tekintetük mindent elárult. Tudták, hogy átlépték a határt. És én megtanítottam nekik: a magánélet megsértése nem marad következmények nélkül – még akkor sem, ha az ember nem a bíróságra megy, hanem csak egy kis kreativitást hív segítségül.