Egy vegyi üzemben dolgozom, a város szélén. Csak öreg fák, üres utak és egy hosszú ösvény van a folyó mentén, amelyen minden nap járok. Csendes hely, de este, amikor besötétedik, különleges hangulatot áraszt – a köd a törzsek között húzódik, és a víz olyan halkan mormog, hogy nyugtalanná tesz.

Hosszú műszakom volt aznap. Amikor végre kiléptem a kapun, majdnem nyolc óra volt, és a levegő párás volt. Pára borította a folyót, és a város fényei furcsa formákban törtek meg.

Hazafelé menet valami megállított a parton.

Először azt hittem, csak egy darab szemetet látok. De aztán megmozdult.

Közelebb térdeltem – egy kicsi, sáros szőrcsomó volt. Egy állat. Lélegzett. Egész testében remegett, alig volt nyitva a szeme, a bundája összeragadt a földdel, a farka a lábai közé húzódott.

„Szegény kiskutya…” – ziháltam.

Körülnéztem, de sehol senki.
Világos volt számomra, hogy valaki otthagyta meghalni. Talán meg akarták fojtani, mert a folyó csak pár méterre volt. Abban a pillanatban nem haboztam – felvettem, magamhoz öleltem, és a kabátomba burkoltam.

Meleg volt, remegett, és az apró szíve az enyémnek dobogott.

Hazafelé menet éreztem, ahogy lassan megnyugszik. Időnként halkan nyüszített, de nem védekezett. Furcsa módon nyugodt volt, szinte… engedelmes.

Otthon felkapcsoltam a villanyt, megtöltöttem a kádat meleg vízzel, és a szélére helyeztem a kis teremtményt. Meg voltam győződve arról, hogy csak egy kis szeretetre, melegre és ételre van szüksége.

A víz emelkedni kezdett. Felemeltem és belemártottam.
Először nem védekezett, csak bámult azokkal a sötét szemeivel. De ahogy elkezdtem lemosni a sárrétegeket, valami megállított.
A szőre furcsán durva volt. És a fülek, amikről azt hittem, hogy lelógnak, lassan emelkedni kezdtek – hosszabbak, hegyesebbek, mint amilyennek egy kiskutyának lennie kellene.
A szívem hevesen vert. Óvatosan folytattam, de minél több földet távolítottam el, annál jobban megfagyott a vér bennem.

Az állatnak fogai voltak – élesek, borotvaélesek. A szeme borostyánbarnára változott, és a légzése mélyült. Mozdulatlanul álltam.

Ez nem egy kutya volt.

Az ösztöneim azt súgták, hogy fussak, de nem tudtam. Megbénultam.
Az állat rám meredt, majd… felemelte a fejét. A bundája most már teljesen tiszta, fényes volt, és egy kis farkas nézett rám a vízből.
Egy farkaskölyök.

Elállt a lélegzetem.

Soha életemben nem láttam még farkast közelről – és most egy ült a kádamban. Nem ugatott, nem morgott. Csak lélegzett, és csendben figyelt engem.

„Ez lehetetlen…” – suttogtam.

Hátraléptem egyet, de a farkas meg sem mozdult. Csak lassan a kád szélére helyezte a mancsát, mintha célzást akarna adni.

Egy idő után mertem hozni egy törölközőt, és gondosan megszárítottam.

Furcsa volt – mintha pontosan tudná, hogy nem akarom bántani. Betekertem egy takaróba, betettem egy dobozba, és úgy döntöttem, hogy reggel felhívom a mentőállomást.

De az éjszaka másképp alakult, mint amire számítottam.

Éjfélkor egy furcsa hang ébresztett fel a konyhából – egy halk, elnyújtott üvöltés.

Odamentem megnézni. A farkas az ablaknál ült, kibámult a sötétségbe, és halkan üvöltött.

És akkor megláttam. Az ablakon kívül, az erdő szélén három alak állt. Nagyok, szürkék, a sötétben világító szemekkel.

Farkasok.

Ott álltam, a szívem hevesen vert. A kis farkas megfordult, utoljára rám nézett – és lassan az ablakhoz közeledett.

Amikor kinyitottam, azt sem tudtam, miért. Talán ösztön, talán tisztelet.

A kölyök berohant a sötétségbe és eltűnt. De mielőtt eltűnt volna a fák között, megállt, megfordult és röviden rám nézett. Az a tekintet más volt – nyugodt, bölcs, ijesztően emberi.

Másnap reggel egy lábnyomot találtam a ház előtt. Egyet, pontosat, a sárba taposva.

És mellette egy kis csont feküdt – egy fűszállal kötözve, hurokká csavarva.

Sosem értettem, honnan jött. De azóta az este óta, valahányszor hazamegyek a munkából, és hallom az üvöltést az erdőben, úgy érzem, mintha valaki figyelne. Nem rosszindulatból.

Han nem, mert emlékeznek rám.