Az erdő csendjét hirtelen egy gyászos, elnyújtott vonyítás törte meg. Egy lélek nyögésére hasonlított, nem fenyegetésre. A hang áthaladt a fagyos tájon, visszhangzott a sziklákon, és valahol a távolban eltűnt. A férfi, aki az erdőn sétált, megállt az ösvény közepén. Eredetileg egy hegyi kunyhó felé tartott, de az a hang… más volt. Kétségbeesés, fájdalom, segélykiáltás volt benne.

Bármely józan ember megfordult volna, és az ellenkező irányba indult volna. De ő nem.

Tapasztalt turista volt, aki sokat látott. Szerette az állatokat és a természetet, és valami megmozdult benne – ez a hang cselekvésre késztette.

Lassan haladt a hóban, ágak csapkodták az arcát, és a dér csípte az arcát. A hang egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végül egy szürke sziluettet pillantott meg a fák között.

Egy farkas.

Oldalán feküdt, egy vascsapda a mancsában. Az acél addig szorította a húsát, amíg vérzett, mindenhol ujjlenyomatok voltak körülötte, miközben hiába próbált kiszabadulni. Borostyánszínű, mély szemeiben félelem, fájdalom és kétségbeesés keveredett.

A férfi megállt. A szíve hevesen vert. Tudta jól, hogy egy sebesült farkas ugyanolyan veszélyes lehet, mint egy egészséges. De nem mehetett el.

„Valaki ezt tette veled” – suttogta, pedig tudta, hogy az állat nem érti őt.

Óvatosan levette a hátizsákját, és néhány lépést közelebb lépett. A farkas halkan morgott, de nem támadott. Nehézkesen lélegzett, vércseppek voltak az orrán. A férfi térdre rogyott, próbálva nem fenyegetést küldeni – semmilyen hirtelen mozdulatot, semmilyen közvetlen pillantást a szemébe.

Minden másodperc egy órának tűnt.

Az ujjai megfagytak, de lassan elkezdte lazítani a csapda mechanizmusát. A fém nyikorgott, a hó megrepedt alattuk, és a farkas visszatartotta a lélegzetét – mintha megértette volna, hogy segíteni akar rajta.

Végül egy halk kattanás hallatszott – a csapda kioldódott.

A férfi két lépést hátrált. A farkas megrándult, fájdalmasan felszisszent, és megpróbált felállni. De alig tudta felemelni a mancsát. Egy pillanatig csak bámulták egymást – ember és állat. Két teremtmény, mindegyik egy másik világból, egyesülve a túlélés pillanatában.

„Menj” – suttogta a férfi. „Szabad vagy.”

A farkas megmozdult, elsántikált a bokrokba, és eltűnt a fák között. A férfi felsóhajtott. Úgy érezte, mintha olyasmit tett volna, amit kevesen tennének – megmentett egy vadállatot, amely egyébként nem élte volna túl.

Visszafelé menet a kunyhóba azon tűnődött, vajon el tudja-e hinni, mi történt. De néhány órával később, ahogy leszállt az est, halk susogást hallott kintről. Kinyitotta az ajtót… és ott állt dermedten.

Az erdő szélén egy farkas állt. Ugyanaz a farkas.

Csak most nem volt egyedül. Még három farkas jelent meg mellette, fiatalabbak, kisebbek – a falkája.

Egy pillanatra mozdulatlanul álltak, hó hullott a bundájukra, leheletük gőzzé sűrűsödött. Aztán az első farkas, akinek az életét a férfi megmentette, olyasmit tett, amire senki sem számított volna. Lassan lehajtotta a fejét.

Nem támadásként. Hanem hálából.

A férfi érezte, hogy összeszorul a torka. A farkasok megfordultak, és hangtalanul eltűntek az erdő sötétjében.

Sokáig állt ott, mielőtt visszament volna.

Másnap reggel egy lábnyomot talált az ajtó mellett. Egyetlen, friss, tökéletesen tiszta farkasmancsot a hóban.

Azóta, valahányszor visszatér azokba a hegyekbe, azt állítja, hogy valaki figyeli – nem veszélyből, hanem tiszteletből. És valahányszor egy farkas vonyít, tudja, hogy van valahol odakint valaki – az, akinek valaha életet adott.

Mert néha még egy állat is tudja, mit jelent a hála.

Szavakkal nem lehet kifejezni… de olyan tekintettel, amire az ember örökre emlékezni fog.