Úgy vezettem az üzletemet, mint egy második otthont. Minden polcnak, minden polcnak, minden doboznak megvolt a maga helye, és pontosan tudtam, mi van ott és hol. Az emberek gyakran csodáltak azért, mert olyan jó a memóriám, hogy még egy hét után is meg tudtam állapítani, ha valaki elmozdított egy csokoládécsomagot néhány centiméterrel. Egyszerűen szerettem a rendet. De pont ez a precizitás tárt fel végül előttem valamit, amit inkább soha nem látnék.

Észrevettem, hogy eltűnnek az áruk. Nem csak apróságok voltak – a legdrágább dolgok is eltűntek: luxus sajtok, prémium kávé, drága csokoládék, import kozmetikumok. Először a figyelmetlenségnek, a leltározás során elkövetett hibáknak vagy a szállítási hibáknak tulajdonítottam. De minél jobban ellenőriztem a számlákat, annál világosabbá vált, hogy valami nincs rendben.

Az első gondolatom logikus volt – az alkalmazottak loptak. Csak nekik volt hozzáférésük a raktárhoz. Csak ők tudták diszkréten mozgatni az árut, kinyitni a dobozt, és kicserélni egy üresre. Kellemetlen gyanú volt, mert a legtöbbjüket évek óta ismertem. Olyan emberek voltak, akikben megbíztam, akikkel akkor kezdtem, amikor a bolt még félig üres volt, és én magam pakolgattam az árut a polcokon.

Úgy döntöttem, óvatosan fogok hozzá. Egy nap összehívtam őket a hátsó részbe. Kávét főztem, süteményeket hoztam ki, és megpróbáltam fenntartani a barátságos légkört. Aztán egyenesen azt mondtam: „Veszteség van az árunknál. Kérem, ha valaki tudja, mi történik, mondja el most.”

Csend volt. Csak bizonytalan, meglepett, kissé sértett tekintetek. Néhányan nevettek, mások megbántódtak. „Vezető asszony, komolyan gondolja?” – kérdezte a fiatal eladónő, Klára. „Soha nem vennénk el semmit.”

Megdermedtem. Zavarban voltam, de ugyanakkor tudtam, hogy tennem kell valamit.

Elkezdtem nézni a kamerákat. Minden nap, zárás után, egy kis szobában ültem a hátsó részében, és visszatekertem a felvételeket. Órákig tartó megfigyelés, amely alatt csak a szokásos forgalmat láttam – vásárlókat, eladókat, beszállítókat. Semmi gyanús. És mégis eltűntek a készletek.

Néhány hét múlva elegem lett. Felvettem az összes elérhető felvételt, vágtam belőle, és értesítettem a rendőrséget. Reméltem, hogy találnak valamit, amit kihagytam. Két nyomozó jött, és velünk – velem, a biztonsági őrrel és a vezetővel – együtt visszajátszottuk a felvételt.

Először ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Emberek vásárolnak, távoznak, normál forgalom. De aztán a technikus lelassította a felvételt az éjszakai óráktól. A kamerák még zárás után is működtek. És ekkor láttuk meg.

A képernyőn a raktár ajtaja kinyílt, pedig zárva volt. Kulcs nélkül, erő nélkül. Magától kinyílt. Abban a pillanatban mindannyian megdermedtünk. A rendőr ráközelített, és a fénycső megvilágított egy sziluettet – sötétet, homályosat, mintha ködből jött volna. Némán, hangtalanul mozgott, mégis felemelt dobozokat, amelyek nyomtalanul eltűntek.

„Biztos van valami hiba a felvételen” – mondta az egyik rendőr, de egy másik felvétel ugyanezt mutatta – egy másik napon, más időpontban. A sziluett megjelent, minden alkalommal csak néhány másodpercre, és minden alkalommal valami drága dolog tűnt el.

Mindent kipróbáltunk – zárellenőrzést, biztonsági rendszert, ujjlenyomatokat, hőérzékelőket. Semmi. Nem volt fizikai belépés, nem törték fel az ajtót. Csak egy nyílás és csend. Amikor lassított felvételben és kontraszttal játszottuk le a felvételt, láttunk valami arcot, de homályos volt, valószerűtlen, inkább egy ujjlenyomatra hasonlított üvegen, mint egy valódi személyre.

Ez volt az első alkalom, hogy igazi félelmet éreztem. Féltem egyedül lenni az üzletben éjszaka. Minden hang, ami a raktárból jött, megrémített. A rendőrség ejtette az ügyet, mondván, hogy „nincs bűncselekményre utaló bizonyíték”. De az áruk folyamatosan eltűntek.

Végül úgy döntöttem, hogy néhány napra bezárom az üzletet. Kicseréltem az összes zárat, új kamerákat szereltettem fel, és az irodában aludtam, hogy mindent élőben nézhessek. Azon az éjszakán értettem meg először, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni.

Röviddel éjfél után a raktárban maguktól felgyulladtak a lámpák. Az előttem lévő monitorok bekapcsoltak, és a kép tiszta volt. Ugyanaz az alak jelent meg újra a kamerán – homályosan, árnyék nélkül mozogva. Belépett a polcok közé, és megállt a hűtött sajtos vitrinnél. Mozdulatlanul néztem. Amikor fel mertem kelni és kinyitni az ajtót, a kép eltűnt. Csak béke, csend és a füst halvány szaga.

Másnap találtam egy sajtos csomagolást a vitrin alatt – szakadt, üres. A csomagoláson egy nyomat volt, ami egyikünké sem volt. A nyomat hideg volt, mintha üvegből lett volna.

Ma újra működik az üzlet, de a raktárba csak nappal járok. És amikor néha egy árnyékot veszek észre a képernyőkön, ami gyorsabban mozog, mint kellene, nem keresek tovább. Mert talán – csak talán – a veszteségek egy részét nem emberek okozzák.