Azon a szombat reggelen két kislány, akik egyedül ültek egy buszmegállóban, rám néztek olyan szemekkel, amelyek mintha egy olyan történetet meséltek volna, amit senki más nem hallott. Élénk sárga mellényeket viseltek, mindegyikük egy segélykiáltás egy csendes, álmos világba. Mellettük egy egyszerű kék ​​lufi fehér zsinóron ringatózott lassan a hűvös reggeli levegőben, csillogva a felkelő nap sugaraiban.

Thomasszal éppen akkor tértünk vissza a szokásos szombati kávézásunkról. Az út üres volt, a város még aludt. Amikor megláttuk őket, Thomas lelassított a motorján, én pedig intettem neki, hogy álljon meg. Ott voltak – két kislány szőke, egyedül, csendesen, kíséret nélkül. Egy gyűrött papírzacskó feküdt a lábuk között. Megálltunk. Valami egyszerűen nem volt rendben. Az ilyen korú gyerekeknek nem szabad egyedül lenniük egy buszmegállóban reggel hétkor.

Ahogy közeledtünk, a kisebbik lány sírni kezdett. Az idősebb megölelte és megpróbálta megvigasztalni. Nyilvánvaló volt, hogy már régóta ül ott. A kezük hideg volt, a szemük vörös a sírástól. – Sziasztok, kicsik – mondta Thomas halkan, és leguggolt melléjük. – Hol van anya?

Az idősebb lány felnézett. Még soha nem láttam ilyen keverékét a szomorúságnak és az elszántságnak egy gyerek arcán. Némán egy papírzacskóra mutatott. A kezembe vettem – könnyű volt, és egy összehajtott papírdarab volt benne, meg néhány apróság: néhány süti, egy műanyag palack víz, egy kis plüssmackó és egy levél.

Kibontottam. Sietősen, egy felnőtt nő remegő kézírásával íródott:

– Bocsássatok meg. Nincs hová mennem, és nem tudom megadni nekik, amire szükségük van. Bízom benne, hogy találtok jó embereket, akik segítenek nekik. A nevük Klara és Sara. Klara hét, Sara négy éves. Kérlek, védjétek meg őket. Nem bírom tovább.

Thomas rám nézett. Ez egyike volt azoknak a néma megértéseknek, amikor a szavak elveszítik az értelmüket. Felemelte a lányokat a hideg padról, és magához ölelte őket. A kisebbik még mindig a lufi köré tekert zsinórt szorongatta, mintha attól félne, hogy ha elengedi, elveszíti utolsó kapcsolatát az anyjával.

Kihívtuk a rendőrséget, és amíg vártunk, megpróbáltuk megnyugtatni a lányokat. Azt mondtuk nekik, hogy minden rendben lesz, hogy már nincsenek egyedül. Egy idő után Klara felbátorodott, és halkan azt mondta, hogy az anyja hozta ide őket a sötétben. Azt mondta nekik, hogy csak el fog szaladni reggelizni. De soha nem jött vissza.

A rendőrség perceken belül megérkezett, de addig az idő végtelennek tűnt. Miközben elvitték őket, Sara fölém hajolt, és azt suttogta: „Megtarthatom a lufit?” Bólintottam. Így hát elhajtott a rendőr karjaiban, a kék lufi pedig a feje fölött lebegett, mint egy néma tanúja mindannak, ami aznap reggel történt.

A buszmegállóban talált két kislány híre órákon belül elterjedt a városban. Emberek ezrei osztották meg a közösségi médiában. Az emberek segítséget, adományokat, otthont ajánlottak fel. Senki sem értette, hogy az anya hogyan tehet ilyet. De minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé tudtam ítélkezni felette. Talán nem is kegyetlenség volt, hanem kétségbeesés.

Néhány nappal később új információ derült ki. Az anyát egy elhagyatott garzonlakásban találták meg a város szélén. Eltűnt, mert elvesztette az állását, a fedelet a feje felett, és a hitét, hogy bárki segíteni fog neki. A levél, amit írt, az utolsó kísérlete volt, hogy jobb jövőt biztosítson lányainak, mint amit ő maga kínálhatott volna.

A lányokat nevelőszülőkhöz adták. A pár, aki befogadta őket, azok között volt, akik online reagáltak a történetre. Úgy vélték, hogy egyetlen gyereknek sem kellene egy padon várakoznia egy levéllel ölelés helyett.

Azóta, valahányszor elhajtok a megálló mellett, látom azt a kék lufit lebegni a pad felett. A remény és a kétségbeesés szimbólumává vált, és egyetlen pillanatban egy emberi történetté olvadt össze. Emlékeztet arra, hogy nem minden kívülről kegyetlennek tűnő cselekedet valóban embertelen. Néha ez egy utolsó segélykiáltás, amit még senki sem hallott.

És a levél, amit akkor a kezemben tartottam, még mindig egy fiókban rejtőzik. Emlékeztetőül, hogy a világ lehet igazságtalan, de kedves is – attól függően, hogy ki halad el a buszmegálló mellett reggel hétkor.