Ahogy András azon a hideg, esős délutánon az erdőben sétált, fogalma sem volt, hogy valami olyasmire bukkan, ami örökre megváltoztatja az életét. Egy halk, tompa nyögést hallott a bokrokból. Közelebb ment, és akkor meglátta – egy kis gorillakölyköt, aki a nedves fűben feküdt, mély sebbel a lábán és zúzódásokkal az egész testén. Alig lélegzett. Valószínűleg orvvadászok által állított csapdába esett, és csodával határos módon túlélte.

András tudta, hogy nem szabad vadállatokhoz érni, de nem hagyhatta ott. Levette a kabátját, gondosan bebugyolálta a reszkető állatot, és hazavitte. Otthon gondosan megtisztította a sebeket, bekötözte a lábát, és elkezdte cumisüvegből etetni. A kis gorilla lassan megerősödött – minden nap egy kicsit többet evett, többet mozgott, és már nem félt annyira.

A férfi nevet is adott neki: Kibo, ami szuahéliül „reményt” jelent. És valóban – Kibo új reményt jelentett András életében. A férfi sokáig egyedül élt, korán elvesztette feleségét, és nem voltak gyermekei. A ház ismét megtelt élettel – Kibo minden mozdulata, játékos gesztusa arra emlékeztette, hogy a szerelem nem ismer határokat.

Hónapok teltek el, és a gorillabébi nőtt. Már nem fért el abban a fotelben, ahol régen összegömbölyödve aludt, és ereje napról napra nőtt. Ennek ellenére – soha nem volt agresszív. Különleges nyugalom volt a szemében, emberi megértés. Szótlan kapcsolat született András és Kibo között – mély, tiszta bizalom.

De a boldogság nem tarthatott örökké. Egy nap az egyik szomszéd, aki az ablakon keresztül látta a hatalmas állatot, bejelentést tett. Másnap reggel megjelentek az állatvédők a házban. András hiába próbálta elmagyarázni, hogy Kibo ártalmatlan, hogy megmentette az életét – a törvény szigorú.

Kibát az állatkertbe vitték, Andrást pedig egyedül hagyták az üres házban. Napokig nem tudott enni, csak ült a kandalló mellett, és Kibo régi kötelét tartotta a kezében, amivel valaha játszott. Minden este a gorilla halk morgását vélte hallani, mintha a lelke soha nem hagyta volna el.

Évek teltek el. Kibo időközben felnőtt, és igazi látványossággá vált az állatkertben. A gondozók csodálták nyugodt természetét, intelligenciáját és azt, ahogyan állandóan figyelte az embereket, mintha keresne valakit. Soha nem mutatott agressziót, és a látogatók között is volt valami, amit senki sem értett: ha egy öregember jelent meg a rácsok mögött, Kibo mindig hosszan nézte, mintha valamire emlékezne.

Közben András súlyosan megbetegedett. Az orvosok agydaganatot diagnosztizáltak nála, és azt mondták, hogy már csak néhány hónapja van hátra. A férfi alig tudott mozogni, de egy gondolat éltette – még egyszer látni akarta Kibát. Egy újságíró megírta a történetét, és a cikk gyorsan eljutott az állatkert vezetőségéhez. A férfi története megérintette őket, és úgy döntöttek, hogy teljesítik utolsó kívánságát.

A találkozó napján egy mentőautó hajtott be lassan az állatkert kapuján. Andrást hordágyon hozták be, takaróval betakarva. Alig nyitotta ki a szemét, de amikor ismerős állathangokat hallott, halvány mosoly jelent meg az ajkán. A gondozók kinyitották Kiba kifutójának kapuját. A hatalmas gorilla a sarokban ült, háttal neki.

A férfi halkan köhögött. Kibo megfordult. Néhány másodpercig csak bámulta az idegent – ​​vagy legalábbis azt hitte. Aztán a gorilla lassan, fenségesen elindult felé. A gondozók megfeszültek, a biztonsági őrök nyugtatókkal készenlétben álltak. De senki sem volt felkészülve arra, amit ezután láttak.

Kibo odalépett az öregemberhez, egy pillanatig némán figyelte, majd lehajtotta hatalmas fejét, és óvatosan megérintette András kezét a homlokával. Az öregember lassan felemelte remegő kezét, és megsimogatta a gorilla arcát. „Emlékszel rám, ugye?” – suttogta halkan. Kibo halkan morgott, majd letérdelt, és gyengéden átölelte az öregembert hatalmas karjaiba.

A kísérők könnyes szemmel figyelték a jelenetet. Az állat, amelyről sokan azt hitték, hogy rég elfelejtette megmentőjét, most úgy ölelte át, mint egy gyermek az apját. Hosszú percek teltek el így – ember és állat, akik között egyetlen cselekedet – az irgalom – valaha örök köteléket teremtett.

Amikor Andrást később visszavitték a kórházba, arca nyugodt volt. Aznap éjjel csendesen elaludt. Másnap reggel a gondozók valami furcsát vettek észre: Kibo a kifutó közepén ült, nem evett, nem mozdult, csak a távolba bámult. Mintha megérezte volna, hogy barátja elment.

A férfi és a gorilla története vírusként terjedt az egész világon. Sokan sírtak, amikor olvasták, mert eszükbe juttatott valamit, amit gyakran elfelejtünk: hogy a szerelem – bármilyen formában is – soha nem hal meg.

És azóta, valahányszor valaki Kibo kifutójához közeledik, a gorilla mindig közelebb lép a rácsokhoz, mintha keresne valakit. Talán még mindig arra vár, hogy újra hallja azt a hangot, amely egykor megmentette az életét.