Hatévesen egy gyereknek a világot biztonságos helyként kell ismernie, ahol valaki megöleli, simogatja, és megvédi a hidegtől és a sötétségtől. De Lisa nem ismerte ezt a világot. A szülei olyan emberek voltak, akik jobban értékelték a kényelmet és a szórakozást, mint a saját gyermeküket. Gyakran elmentek – néha hétvégére, néha „üzleti” ügyben –, és egyedül hagyták. Lisa megtanult nem sírni. Megtanult várni.

Aznap este, amikor elmentek, az anyja sietősnek és ingerültnek tűnt. „Légy jó, hamarosan visszajövünk” – mondta, és egy fél vekni kenyeret, egy üveg vizet és egy kis darab sajtot tett az asztalra. Eközben az apja belülről bezárta az ajtót, és hozzátette: „Ne nyiss ajtót senkinek, érted?” Lisa csak bólintott. Könnyek voltak a szemében, de nem szólt semmit.

Az első nap lassan telt. Játszott a születésnapjára kapott babával, és várta a kulcs ismerős hangját a zárban. Este felé lefeküdt, bár korgott a gyomra. Másnap már kezdett félni. A ház csendes volt, csak a szél dörömbölt a spalettákon és a pince zizegése.

A harmadik napon elfogyott a kenyér. Lisa megpróbálta elképzelni, hogy az anyja levest főz, hogy az asztalhoz hívja, hogy minden olyan lesz, mint régen. De az éhsége erősebb volt. Talált egy üres befőttesüveget, és megnyalta az alját. Vizet spórolt, csak néhány kortyot ivott naponta.

Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Egy régi takaróba burkolózva leült az asztal alá, és magához ölelte a babát. Valahányszor odakint megreccsent egy ág, vagy susogott a szél, a füléhez szorította a kezét, és azt suttogta: „Anya jön… Anya hall engem…”

Az ötödik napon már nem volt ereje felkelni. A padlón feküdt, és a mennyezetet bámulta. Száraz ajkak, üveges tekintetű tekintet. Árnyékjáték mozgott a szoba sarkában – talán a szél, talán valami más. A ház csendes volt.

Amikor a hatodik napon végre kinyílt az ajtó, nevetés hallatszott. A szülei zajosan, izgatottan, bevásárlószatyrokkal és alkoholszaggal léptek be. „Látod, megmondtam, hogy minden rendben van” – nevetett az anyja, lerúgva a cipőjét. De aztán abbahagyta.

A nappali sötét volt, kivéve a sarokban lévő résnyire nyitott ablakon beszűrődő halvány fényt. Az asztalon egy üres vizespalack volt, mellette egy baba. Az asztal alatt pedig – ahol Lisa a sötétség elől rejtőzködött – ott volt a kis teste, gombóccá összegömbölyödve.

Az anyja felsikoltott. Az apja elejtette a szatyrot, és az üvegek kiömlöttek. A lány sápadt volt, mozdulatlan, szeme félig nyitva, mintha még mindig várna. A kihívott orvosok már nem tudtak segíteni. Néhány órával azelőtt, hogy visszatértek, éhen és kimerültségben halt meg.

A nyomozás során kiderült, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül hagyták. A szomszédok azt vallották, hogy gyakran hallották a lány sírását, de féltek közbelépni. A szülőket súlyos elhanyagolással vádolták, és több év börtönbüntetésre ítélték.

A kis Lisa története megrázta az egész közösséget. Az emberek virágot vittek abba a házba, ahol egykor lakott, és gyertyákat gyújtottak az ablakokban. Alapítványt hoztak létre az emlékére, hogy segítsék az elhagyott gyermekeket, hogy egyetlen gyermeknek se kelljen hiába várnia a soha vissza nem térő szüleire.

Lehet, hogy Lisa túl korán távozott, de a története figyelmeztetéssé és kihívássá vált – hogy a társadalom soha ne hagyja figyelmen kívül egy segítségért kiáltó gyermek csendjét.