Victor Monroe olyan ember volt, akinek nem kellett bizonyítania a hatalmát. A neve ajtókat nyitott, aláírása milliárd dolláros befektetéseket döntött, és jelenléte miatt a világ mintha egy kicsit lelassult volna körülötte. De azon a reggelen a repülőtéren, a steril reflektorok és a check-in sorok zaja alatt olyasminek volt tanúja, amire legvadabb álmaiban sem számított volna.

Nadyával volt ott – azzal a nővel, aki az elmúlt hónapokban impulzív döntések és meggondolatlan gesztusok sorozatává változtatta az életét. Fiatalabb volt, vonzóbb, és pontosan tudta, milyen szerepet akar játszani. Viktor csodálta a bátorságát és a merészségét. Nadya egy olyan világot mutatott neki, amelyben megengedhette magának, hogy ne legyen mindig a hideg stratéga. És mégis – ez a nő felébresztette benne azt a részét, amelyet egész életében elrejtett.

Annak a napnak átlagosnak kellett volna lennie. Egy repülőút Monte-Carlóba, néhány üzleti találkozó, egy este egy tengerre néző lakosztályban. Viktor, aki tökéletesen szabott zakóban volt, a kezében tartotta a nő kézitáskáját – egy olyan gesztust, amit soha más nővel nem engedett volna meg magának. Nem udvariasság volt, inkább csendes bizonyítéka annak, hogy befogadta a világába. És talán meg akarta győzni magát arról is, hogy még mindig ő uralja azt a világot.

A repülőtéri csarnok lüktetett a mozgástól – üzletemberek siettek a bőröndjeikkel, a hangszórókból harsogtak a késett járatok bejelentései, Nadya pedig mosolyogva kissé a telefonja lencséjéhez hajolt, amely megörökítette. Biztos volt benne, hogy az indulásukról készült képek bejárják az internetet. „Hadd lássa mindenki” – mondta neki röviddel azelőtt, hogy átmentek a biztonsági ellenőrzésen. Viktor csak bólintott, szó nélkül.

De aztán beállt a csend. Az a fajta, amit az ember érez, mielőtt meghallja. A körülötte lévő tömeg megdermedt, mintha besűrűsödött volna a levegő. Viktor megfordult – és a szíve kihagyott egy ütemet. A távolban, a biztonsági kapu mellett állt a felesége, Evelyn. Nem volt felkészülve a nyilvánosságra – smink nélkül, ékszerek nélkül. Csak ő, sápadtan, mozdulatlanul, tekintete minden szemrehányásnál jobban égett.

De ami igazán elvette Viktor lélegzetét, az nem a szeme volt. A négy kis teremtmény, amit a karjában tartott – négy elveszett és zavarodott kiscica, akik a testéhez kapaszkodtak. Evelyn néhány héttel korábban hozta haza őket, amikor azt hitte, hogy Viktor üzleti útra indul. Azt mondta, hogy „valami élőre” van szükségük az egyébként csendes házban. Akkor Viktor kinevette. De most, hogy Viktort ezekkel a kis állatokkal látta, olyan volt, mint annak a tisztaságnak a képe, amelyet ő maga árult el.

Nadja hallgatott. Mosolya elhalványult, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Viktor érezte, hogy megfagy az ereiben a vér. A kézitáska, amit a kezében tartott, hirtelen egy tonnát nyomott. Keze ellazult – és egy tompa puffanással a padlóra zuhant. Egy olyan puffanással, amely még a hangszórókból érkező bejelentéseket is elnyomta.

Evelyn mozdulatlanul állt. Nem mozdult, nem szólt. Csak bámult rá – a férfira, akit valaha szeretett, és aki most idegenként állt előtte. Minden köztük összeomlott egy pillanatnyi csendben. Viktor megpróbált mondani valamit, de a hangja elárulta. Túl késő volt.

A biztonsági őrök szétváltak, az utasok pedig nézték, ahogy a hideg tekintélyéről ismert milliárdos tehetetlenül áll a csarnok közepén, furcsa tekintetek veszik körül. Senki sem tudta, mi fog történni. Evelyn lassan megfordult, kiscicái szorosan egymáshoz préselődve, és szó nélkül távozott. Viktor ott állt, képtelenül mozdulni.

Nadja végül elfordult, felkapta a kézitáskáját a padlóról, és hátranézés nélkül elsétált. Ebben a pillanatban Viktor életében először érezte magát igazán meztelennek. Hatalom nélkül, biztonság nélkül, maszk nélkül.

A Monte-Carlóba tartó repülőgép felszállt nélküle. Abban a csarnokban maradt, ahol egykor elkezdődött a sikerhez vezető útja – és ahol most szimbolikusan összeomlott.

Néhány órával később a sajtó rohant előtte a címsorokkal. A milliárdos fotói szeretője kézitáskájával és felesége, karjaiban állatokkal elárasztották a közösségi hálózatokat. Mindenkinek megvolt a saját véleménye – egyesek botrányról beszéltek, mások bosszúról. De az igazság egyszerű volt: néha elég egy pillanat, hogy a tökéletes élet illúziója szertefoszljon.

És Viktor Monroe, aki még soha senkiért nem cipelt táskát, megértette, hogy ezúttal sokkal többet cipel – a saját bűntudatát, veszteségét és egy olyan ürességet, amelyet a világ semmilyen gazdagsága sem tudott pótolni.