Nem kellett volna ott lennem. Egy hosszú, kimerítő nap után, a második műszak végeztével csak haza akartam jutni. A buszom azonban már elment, a taxisokra nem volt pénzem, ezért gyalog indultam el a Jefferson sugárúton. Az éjszaka hideg volt, a város kihalt, csak a neonfények vibráltak néhány üres kirakat üvegén. Az út mentén eldobott papírok és üres üvegek zörögtek a szélben.

Aztán megláttam őt.

Egy apró golden retriever kölyökkutya ült egy rozsdás padhoz kötözve, a sötét utcai lámpa alatt. A kötele, amivel odarögzítették, elvékonyodott, rojtos madzag volt, mintha valaki gyorsan, titokban kötötte volna oda. A kiskutya nem sírt, nem ugatott – csak nézett rám. Az a pillantás olyan volt, mint amikor egy gyerek próbál hinni abban, hogy valaki még visszajön érte. A farka egyszer megmozdult, de aztán elcsendesedett.

Letérdeltem elé. Az orra hideg volt, a mancsai reszkettek. Nem volt mellette sem tál, sem víz, sem üzenet. Csak egy rózsaszínes nyakörv, rajta apró strasszok, amik a lámpafényben halványan megcsillantak. Óvatosan megérintettem, hogy elolvassam a bilétát, hátha van rajta név vagy telefonszám. A kiskutya nem mozdult el — mintha tudta volna, hogy segíteni akarok.

A bilétán azonban nem volt név. Csak egy apró, gyűrött papírdarab, gondosan a fém mögé hajtva. Először azt hittem, reklámcédula vagy valami véletlenül odakerült szemetelés. De amikor kibontottam, elakadt a lélegzetem. A szöveg kapkodva, remegő kézzel volt írva, de egy sor tisztán olvasható volt:

„Ha ezt olvasod, ne vidd a menhelyre. Már megpróbálták.”

A szívem kihagyott egy ütemet. Körbenéztem, mintha valaki figyelne, de az utca üres volt. A papírdarab alatt még néhány szó volt olvasható, de a tinta elmosódott. Csak foszlányokat tudtam kivenni: „Ő nem… veszélyes… vigyázz rá, amíg…” — a többit már nem lehetett elolvasni.

Megborzongtam. Kinek a hangja ez? Miért írna valaki ilyet egy kölyökkutyáról?

Felvettem a kiskutyát. Meglepetésemre nem ellenkezett. Halkan nyüszített, ahogy a kabátom alá bújt, és a mellkasomhoz simult. Éreztem, ahogy a kis teste remeg, de a szíve egyenletesen vert.

Hazavittem.

Amikor beléptem a lakásba, becsuktam az ajtót, és leültem vele a kanapéra. Csak néztem a szemébe — mély, mézszínű tekintet, tele valami felnőtt szomorúsággal. Rátettem a kezem a bundájára, és ekkor észrevettem valamit: a nyakörv alatt egy apró vágás húzódott, mintha valaki túl szorosra húzta volna. Óvatosan meglazítottam, letisztítottam, és a kiskutya hálásan felsóhajtott, mintha végre megkönnyebbült volna.

Ahogy vizet adtam neki, a papírdarab újra a kezembe került. A hátoldalán halványan látszott még egy sor, amit korábban nem vettem észre, mert a tinta ott már szinte teljesen eltűnt. De amikor a fény felé tartottam, kirajzolódott:

„Ha meghallod, hogy sír álmában, ne ébreszd fel. Emlékszik.”

Ettől a mondattól kirázott a hideg. Mégis — ahogy letettem a kiskutyát a takaróra, és láttam, hogy békésen elalszik, tudtam, hogy nem tudnám elengedni. Akármi történt vele, most már biztonságban lesz.

Másnap reggel elvittem állatorvoshoz. A nő, aki megvizsgálta, a kutyát nézte, majd rám emelte a tekintetét:
„Ez a kutya nemrég szült” — mondta csendesen. „De a kölykök… nincsenek vele.”

A gyomrom összeszorult. A papírlap utolsó sora most már más értelmet nyert. Talán valaki meg akarta menteni. Talán valaki menekült vele. Talán valami olyasmiből, amiről jobb, ha nem tudok.

A kis golden retriever most itt van mellettem, a lábamhoz bújva, miközben ezt írom. Minden alkalommal, amikor elalszik, halkan nyüszít, és én soha nem ébresztem fel. Csak megsimogatom, és hagyom, hogy álmodjon — talán egy olyan helyről, ahol már senki sem kötözi padhoz.