A hóvihar úgy zúdult le a kisvárosra, mintha az ég összes haragja egyszerre zúdult volna le a földre. Az utak járhatatlanok, a telefonvonalak megszakadtak, és a kórházban, ahol Clara nővér épp az éjszakai műszakját töltötte, mindenki feszült csendben figyelte, mikor érkezik a következő sürgős eset. A hószél dühödten csapkodta az ablakokat, amikor az automata ajtó hirtelen kinyílt – és egy apró alak botorkált be.

Egy nyolcéves fiú volt, ruhája csuromvizes, arcát a fagy megcsípte, karjában egy sápadt, alig négyéves kislánnyal. A gyerek reszketett, de nem engedte el a testvérét egy pillanatra sem.
– Segítsenek, kérem… a húgom nagyon beteg – nyögte, mielőtt elájult volna.

Clara ösztönösen rohant hozzájuk. A kislány láza az egekben, a bőre jéghideg. A testvére kimerült, kiszáradt, de egy dolog világos volt: valami borzalmas dolog történhetett odakint. A nővér azonnal riasztotta az orvost, miközben a kisfiút óvatosan betakargatta.

– Hogy hívnak, kicsim? – kérdezte, amikor a fiú lassan magához tért.
– Leo… és ő… ő a húgom, Mia. – A hangja elcsuklott. – Nem maradhattunk otthon.

Clara szíve összeszorult. Odakint -15 fok, tomboló hóvihar – mi késztethet két gyermeket arra, hogy ilyen körülmények között elinduljanak?

Amikor a rendőrség megérkezett, Leo már képes volt néhány szót összeszedni. Elmondta, hogy egy eldugott házban élnek az erdő szélén, és hogy „anya és apa vitatkoztak… megint.” Aztán hirtelen sírni kezdett.
– Anya azt mondta, hogy Mia csak „álmodik”. De ő nem mozdult… nem ébredt fel. Azt hittem, meg fog halni.

Clara és a rendőrök elképedve hallgatták. A fiú története darabonként állt össze, mint egy sötét kirakós. Az anyja napok óta furcsán viselkedett, gyógyszereket szedett, és bezárkózott. Az apja – Leo szerint – „minden este eltűnt az erdőben”, és amikor hazajött, valamit a kályhába dobott, amitől furcsa szag terjengett a házban.

A hatóságok azonnal elindultak a házhoz. A hóvihar lassította az előrejutást, de mire odaértek, a ház félig romokban hevert. Az ajtó nyitva volt, bent dermesztő hideg. A konyha padlóján összetört üvegek, gyógyszerek és egy félig megégett fénykép: Leo, Mia és a szüleik – még boldog időkből.

A hálószobában a rendőrök megtalálták az anyát. Életben volt, de zavartan, reszketve ült a sarokban. Az apát viszont nem találták. A kandalló hamuja között azonban valami mást igen: gyerekrajzokat, amelyeket valaki szándékosan elégetett.

A kórházban közben Mia állapota javulni kezdett. Az orvosok szerint ha Leo még fél órát késlekedik, a testvére már nem élne. A fiú csendben ült az ágya mellett, kezét a kislányéban tartva.
– Ugye, most már biztonságban vagyunk? – kérdezte halkan.
Clara megsimogatta a haját. – Igen, kicsim. Most már biztonságban vagytok.

De a történet itt nem ért véget. Másnap hajnalban hírek érkeztek: az apát megtalálták az erdőben, a hóba fagyva, kezében egy üres üveg és egy levelet szorongatva. A papíron mindössze ennyi állt:
„A hangok nem hagytak békén. Meg kellett mentenem őket.”

A rendőrség később megállapította, hogy az apa súlyos pszichotikus rohamokkal küzdött, gyógyszert szedett, de abbahagyta. A család hónapok óta elszigetelten élt, a rokonok szerint „különös vallási látomásai” voltak. Az anya a sokk hatására összeomlott, és pszichiátriai kezelésre került.

Leo és Mia átmenetileg gyámság alá kerültek, de a város lakói összefogtak értük. Egyetlen éjszaka alatt gyűjtöttek adományokat, meleg ruhát és játékokat. Clara gyakran látogatta őket, és a fiú minden alkalommal ugyanazt mondta:
– Én csak meg akartam menteni a húgomat.

A hóvihar elült, a város lassan visszatért a csendes mindennapokhoz. De az emberek sokáig beszéltek arról a kisfiúról, aki egy dermesztő éjszakán, puszta szeretetből, legyőzte a természetet és a félelmet – miközben felnőttek omlottak össze körülötte.

Clara később így fogalmazott az újságíróknak:
„Aznap éjjel láttam a legnagyobb bátorságot, amit ember valaha mutathat – nem egy felnőttben, hanem egy nyolcéves fiúban, aki nem adta fel.”