Egy hideg, tiszta reggelen Ovidiu a mocsaras partok mentén sétált, amikor meglátott egy ménest, amelynek születése óta a vadonhoz kellett volna tartoznia, ám teste a láncok súlya alatt összetört. Az állat magányosan állt a láp közepén, nehezen lélegzett, és a szemei, amelyekben valaha tűz és büszkeség ragyogott, most csak félelmet és kimerültséget tükröztek. Az állatorvos nem tudta levenni a szemét róla. Valami belül azt súgta neki, hogy az élet ereje még mindig ott rejlik ebben a lényben, bár látszólag az emberi kegyetlenség alatt elnyomódott.
Ovidiu lassan közelített, kezében fogóval, láncszétválasztóval és kötözőkkel. Minden lépés óvatos volt, minden mozdulat átgondolt. „Nyugodj meg, nagyfiú,” suttogta, hangja lágyan, szinte halkan, „itt vagyok, hogy segítsek.” Apránként almafalatkákkal és kisebb csemegékkel próbálta elnyerni a mén bizalmát. Az állat kimerült volt, és végül lefeküdt a fűbe. Teste nehéz volt, izmai megmerevedtek, de a szemében felcsillant a remény halvány fénye, ami bátorította Ovidiut, hogy folytassa a munkát.
A munka ekkor kezdődött igazán. Minden láncszemet rozsdás hegesztés tartott össze, minden fogó mozdulat erőfeszítést igényelt. Az állatorvos koncentrált, de nem feledkezett meg az óvatos simogatásról és a megnyugtató szavakról. Simogatta a mén nyakát, és suttogta: „Csak egy pillanat… a szabadság már nagyon közel van.” A percek lassan teltek, minden egyes vágás a türelem és az állati elszántság csatáját jelentette.
Végül az utolsó láncszem is engedett. A láncok nehéz súllyal hullottak a földre, és a láp fölött csend telepedett. Az állat nem mozdult azonnal, mintha nem tudta volna elhinni, hogy a kegyetlen teher eltűnt. De aztán lassan felállt. Izmai, amelyek a hosszú szenvedés alatt megmerevedtek, újra erőt nyertek. A mén büszkén állt, szemei felcsillantak a megkönnyebbülés és a féktelen büszkeség kombinációjától.
Ovidiu mozdulatlanul állt, lenyűgözve ettől a pillanattól. Ami ezután történt, az szinte hihetetlen volt számára. A mén fejet hajtott, szemével és finom testmozdulataival kifejezve valamit, ami túlmutatott a szavakon. Ez volt a legőszintébb köszönet kifejezése, egy pillanat, amely örökre bevésődött az emlékezetbe – halk, de vitathatatlan „köszönöm”.
A történet hamarosan ismertté vált az egész Duna-deltában. Azok az emberek, akik hasonló helyzetekkel találkoztak, elkezdtek elgondolkodni saját felelősségükről. Milyen gyakran hagyjuk figyelmen kívül a szenvedést, amely közvetlenül a szemünk előtt zajlik? Ovidiu Rosu bebizonyította, hogy egyetlen kedves tettben hatalmas erő rejlik – az a képesség, hogy megváltoztassa egy életet, és visszaadja annak a lénynek a büszkeségét, akit megfosztottak a szabadságtól.
A mén, aki egykor a fájdalom és félelem foglya volt, most a nyílt pusztákon vágtatott, sörénye lobogott a szélben, és szemei ismét a megzabolázhatatlan erőt sugározták. Mindenki, aki hallotta ezt a történetet, ráébredt, hogy a szabadság nem csupán egy szó. Ez egy jog, amely minden élőlényt megillet. És néha, csak néha, egyetlen ember beavatkozása elegendő ahhoz, hogy egy pillanat születjen, amely örökre megmarad azok szívében, akik átélhették.