Egy hideg, őszi délutánon Boston felett ólomszürke felhők gyülekeztek. Az ég súlya mintha ránehezedett volna a városra, és a levegőben ott lebegett a közelgő eső ígérete. A Harrington család kúriájában Claire Bennett, a fiatal szobalány épp a márványlépcsőket söpörte. A hatalmas ház, amely nappal is félhomályba burkolózott, olyan volt, mint egy kőbe zárt titok.

Ahogy Claire a díszes kapu felé pillantott, valami megmozdult a szemközti udvarban. Először azt hitte, csak egy kóbor állat, de aztán észrevette a kis alakot – egy gyereket. Meztelen lábai a hidegtől lilára fagytak, arca poros volt, és sovány testét reszketve próbálta melegen tartani. A szobalány szíve elszorult. Az utcán néha látott koldusokat, de ez a fiú alig lehetett hatéves. A tekintete olyan volt, mintha valahonnan messziről nézne át rajta, egyenesen a kúria sötét kapuján túlra – mintha ott várná a megváltás.

Claire óvatosan közeledett hozzá. Nem akarta megijeszteni.
– Eltévedtél, drágám? – kérdezte halkan.
A fiú megrázta a fejét. Ajkai annyira kékek voltak, hogy beszélni sem tudott. A lány habozott. Tudta, mit kockáztat. A ház ura, William Harrington, szigorú ember volt, aki nem tűrte az engedetlenséget. De most senki sem volt otthon, csak a csend és az eső illata.

Claire mély levegőt vett.
– Gyere velem, csak egy pillanatra – suttogta.

A fiú engedelmesen követte. Mozdulatai lassúak voltak, mintha minden lépés fájna. Amikor beléptek a konyhába, a lány gyorsan egy tál forró pörköltet tett elé.
– Egyél, drágám – mondta, és próbálta elrejteni remegő hangját.

A gyerek keze alig bírta felemelni a kanalat. Ahogy az első falatot megízlelte, a könnyei hangtalanul gördültek le az arcán. Claire elfordult, és ujjai ösztönösen a nyakában lógó ezüstkeresztet markolták.

De a pillanat nem tartott sokáig. A ház ajtaja hirtelen kicsapódott, és a lépcsőn felhangzottak William Harrington határozott léptei. Claire szíve megállt. Tudta, hogy vesztett. A férfi váratlanul tért vissza az értekezletről. A sötét öltönyös alak átlépte a konyha küszöbét – és megpillantotta a jelenetet.

A fiatal szobalány dermedten állt a tűzhely mellett, előtte pedig egy rongyos fiú, aki a drága porcelánból kanalazta a vacsorát. A férfi tekintete villámként cikázott kettejük között.

– Mr. Harrington… én… megmagyarázhatom – rebegte Claire.
A férfi felemelte a kezét, és ezzel elhallgattatta. A csend nyomasztóvá vált. Csak az óra halk ketyegése hallatszott.

William végül megszólalt:
– Mi a neved, fiam?

A fiú lassan letette a kanalat.
– Elijah – mondta alig hallhatóan.

Ebben a pillanatban valami történt. A férfi arca, amelyet mindig hűvös távolságtartás jellemzett, megremegett. Tekintete elhomályosult, mintha valami rég elfeledett emléket idézett volna fel benne. A fiú kék szemei ugyanúgy csillogtak, mint valakié, akit William egykor nagyon szeretett – a testvéréé, aki évekkel korábban tűnt el az utcákon, miután megszakadt minden kapcsolat a családdal.

A szobalány nem értette, mi történik. Csak állt, és figyelte, ahogy a gazdag iparmágnás közelebb lép a rongyos fiúhoz. William lassan letérdelt, és egy pillanatig csak nézte őt. A fiú tekintete bizalmatlan volt, de nem félt.

– Ki küldött ide? – kérdezte végül a férfi.
– Senki – felelte Elijah. – Csak éhes voltam.

A mondat egyszerű volt, de a hatása mély. William lehajtotta a fejét, majd intett Claire-nek, hogy maradjon csendben.
– Egy ideig maradhatsz itt – mondta halkan a fiúnak. – De ha bármit ellopsz, vagy hazudsz, azonnal el kell menned.

Elijah csak bólintott, és tovább evett.

Aznap este valami megváltozott a Harrington-házban. A hideg márványfolyosók, amelyek mindig ridegek voltak, mintha melegebbé váltak volna. A férfi, aki eddig csak üzletekben és számokban gondolkodott, másnap először kísérte végig tekintetével, ahogy Elijah a kertben játszik.

Napok múltak. A fiú lassan beszédbe elegyedett a személyzettel, majd néha William dolgozószobájába is belopódzott. Nem kérdezett sokat, csak figyelte a férfit, aki egyre gyakrabban tűnt elgondolkodva az íróasztala mögött.

Egy este Claire megkérdezte tőle:
– Uram, miért engedte itt maradni azt a fiút?
William hosszan hallgatott, majd csak ennyit mondott:
– Mert talán ő emlékeztet arra, amit régen elfelejtettem. Hogy az emberség többet ér, mint a vagyon.

Elijah nemcsak meleg ételt kapott, hanem otthont is. És ahogy az ő története lassan beszivárgott a városba, az emberek beszélni kezdtek a Harrington-ház csodájáról – hogy egy szív, amely addig jégbe fagyott, újra megtanult érezni.

Az őszi délután, amelyen Claire Bennett kinyitotta azt a kaput, nemcsak egy kisfiú életét változtatta meg, hanem egy egész családét. És talán az egész városét is – mert aznap Bostonban először nem az eső, hanem az együttérzés mosta tisztára az utcákat.