A felesége halála után minden estéje egyforma volt. Üres ház, hideg ágy, csend, amelyben csak az emlékek zaja visszhangzott. Már-már beletörődött, hogy így marad, amíg meg nem hal. Aztán egy nap meglátogatta régi barátját, Andrást. Ott találkozott először Annával – András lányával. Fiatal volt, tele élettel, és mégis volt benne valami mély, szomorú bölcsesség, amit nem tudott megmagyarázni.
Aznap este órákig beszélgettek. Mintha két elveszett lélek egymásra talált volna. Nem voltak illúzióik, csak csendes megértés és valami, amit egyikük sem tudott megnevezni. Napok teltek el, majd hetek, és a férfi már nem tudott nélküle élni. Anna is ragaszkodni kezdett hozzá – nem a pénzéhez, nem a korához, hanem a nyugalomhoz, amit mellette érzett.
Amikor a lány apja rájött, mi történik, dühbe gurult.
– Szégyent hozol a családra! – ordította, és kizárta Annát a házból.
A férfi próbálta megbékíteni, de hiába. A lány leveleket írt, az apa pedig elégette őket. De semmi sem állíthatta meg őket. A férfi mindent feladott: a házát, a múltját, a régi barátságát. Csak Annát akarta.
Hónapok múlva végül összeházasodtak. Az esküvő szerény volt, de őszinte. A férfi szíve fiatalabbnak érezte magát, mint valaha, Anna pedig boldogan mosolygott, miközben kimondta az igent. Aznap este a férfi úgy érezte, új élet kezdődik. A vendégek hazamentek, a gyertyák halványan égtek, és végre kettesben maradtak.
A férfi óvatosan segített Annának kibontani a fátylát, majd a menyasszonyi ruháját. De amikor a válláról lehullott a selyem, a szeme elkerekedett. A lány bőre alatt hosszú, vékony sebek húzódtak végig – nem friss vágások, hanem régi, mély hegek. Mint valami térkép, ami elmesélte a múltját.
A férfi hátralépett.
– Mi történt veled? – kérdezte remegő hangon.
Anna lehajtotta a fejét. Könnyek gördültek végig az arcán.
– Ezt akartam elmondani neked… már az elején. De féltem, hogy akkor elhagysz.
A történet, amit ezután elmondott, minden képzeletet felülmúlt. Gyerekkorában nemcsak az apja haragját kellett elviselnie, hanem valamit, ami sokkal sötétebb volt. A hegek az évek bántalmazásának nyomai voltak – a testén és a lelkében is. Az apja, az a férfi, aki most a falu végén dühöngve gyalázta őket, volt az, aki megfosztotta őt a gyermekkora tisztaságától.
A férfi némán hallgatta. A szíve összeszorult, de nem a szégyen, hanem a fájdalom miatt, amit Anna átélt. Letérdelt elé, megfogta a kezét, és csak annyit mondott:
– Most már biztonságban vagy.
Azon az éjjelen nem történt semmi, amit mások „nászéjszakának” neveznének. Csak két ember ült egymás mellett, akik a múlt sebeiből próbáltak jövőt építeni. A férfi számára az volt a legnagyobb ajándék, hogy végre megérthette: a szerelem nem a testhez kötődik, hanem a lélekhez.
Évekkel később, amikor már őszebb volt a haja és lassabban járt, a falubeliek gyakran látták Annát és őt kézen fogva sétálni a templomkertben. Soha többé nem beszéltek arról az éjszakáról. De mindenki tudta, hogy az a történet nem a szégyenről szólt – hanem a megváltásról.
És ha valaki azt mondta neki, hogy bolondság volt fiatal lányt elvenni, csak ennyit felelt:
– Lehet, de én nem vettem el egy lányt. Egy megtört szívet vettem feleségül… és együtt gyógyultunk meg.