A nap kezdetben teljesen szokványosan telt Marc Delcourt számára – az ingatlanpiac egyik legnagyobb neve, egy hatalmas luxuslakás-birodalom ura, akinek az élete precízen szervezett volt, mint egy tökéletesen működő gépezet. Az üvegfalú irodák, a többmilliós szerződések és a hűvösen tárgyaló hangnem az ő világához tartoztak. Marc számára a rend, a kontroll és a fegyelem voltak a legfőbb értékek.

Ám azon a napon valami más történt. Már reggel, amint elhagyta a penthouse-t, furcsa nyugtalanság telepedett rá. Egy láthatatlan repedés keletkezett a megszokott rutin tökéletes falán. Nem tudta megmagyarázni, de mintha valami hívta volna haza. Egy belső hang, amely egyre erősebben suttogta: menj vissza.

A programja zsúfolt volt — délutáni találkozók, üzleti vacsora, befektetői prezentáció — de Marc hirtelen döntött. Félbeszakította az utolsó megbeszélést, és autóba ült. A sofőr meglepve nézett rá, amikor utasította, hogy a város másik végébe, a saját birtokára menjenek. „Minden rendben, uram?” – kérdezte bizonytalanul. Marc csak bólintott, de a gyomrában egyre nőtt a feszültség.

Amikor a hatalmas kovácsoltvas kapu kinyílt előtte, a nap már lebukott a dombok mögött. A villa csendes volt, szinte ijesztően. A biztonsági személyzet köszöntötte, de Marc intett, hogy maradjanak távol. Nem akart zajt, nem akart figyelmet – csak tudni akarta, miért nem hagyta nyugodni az a furcsa érzés.

A házban tompa gyermekkacaj szűrődött ki a nappaliból. Megtorpant. A szíve gyorsabban vert. Nem voltak gyerekei, legalábbis nem oly módon, ahogyan az ember elsőre gondolná. Felesége évekkel ezelőtt elhagyta, ő pedig a munkába menekült. Azóta a ház hideg és üres volt, mintha a falak is megfeledkeztek volna arról, milyen az élet.

Most viszont nevetés hallatszott. Halk, őszinte, gyermeki nevetés. Marc lassan az ajtóhoz lépett, és benyitott. A látvány, ami fogadta, megdöbbentette.

A házvezetőnő, Claire, a földön ült néhány kicsi, rongyos ruhájú gyerekkel. A kandalló melege világította meg arcukat, és Claire mesét olvasott nekik. Az asztalon egy egyszerű leves illatozott, a gyerekek mosolyogtak, mintha egy pillanatra elfelejtették volna, hogy a világ odakint kemény és igazságtalan.

Marc döbbenten nézte őket. Claire felpattant, arca elsápadt. „Uram… azt hittem, ma későn jön haza.”

„Kik ezek a gyerekek?” – kérdezte Marc halkan.

Claire habozott, majd lehajtott fejjel válaszolt. „Árvák. A város szélén éltek, egy omladozó házban. Néha hozok nekik ételt. Ma hideg volt, és nem tudtam… nem tudtam őket ott hagyni.”

Csend. Marc szemei a gyerekekre estek – sovány arcok, de tele élettel. Az egyik kislány felnézett rá, majd félénken megszólalt: „Köszönjük, bácsi, hogy ilyen nagy házad van. Itt meleg van.”

Valami eltört benne. Évek óta nem érzett semmit – sem örömöt, sem fájdalmat. Csak ürességet. De most, miközben a gyerekekre nézett, valami megmozdult a mellkasában.

Nem szólt, csak letérdelt, és lassan a kandalló mellé ült. A kislány odasétált, és az ölébe ült, mintha mindig is ott lett volna a helye. Claire könnyes szemmel figyelte.

Aznap éjjel Marc nem tudott aludni. Gondolkodott. Az üzleteken, a pénzen, a házain — és azon, hogy talán egész életében rossz dolgokat épített. Másnap reggel utasítást adott: az egyik üres házát alakítsák át menedékké rászoruló gyerekek számára. Nem reklámból, nem adótrükkből. Hanem azért, mert végre megértette, mit jelent embernek lenni.

Az a nap, amikor korábban hazatért, mindent megváltoztatott. Egy irracionális döntés, egy belső hang, egy pillanat — és egy férfi, aki addig a világ tetején állt, végül megtalálta azt, amit mindig is keresett: a szívét.