1947 őszén egy városi börtönben olyan esemény történt, amelyet azóta is legendaként emlegetnek. A 3. számú cella lakója egy fiatal férfi volt, akit hazaárulás vádjával ítéltek halálra. Az ítélet vitatott volt, sokan kételkedtek a bűnösségében, ő maga pedig az utolsó pillanatig állította, hogy ártatlan. Szeptember 16-án a nyilvánosság előtt kellett volna végleg búcsút vennie az élettől.

Az utolsó éjszakáján, a kivégzést megelőzően, egy őr lépett be hozzá. A rab a hideg kőpadlón ült, kimerülten, reszketve a félelemtől és a magánytól. Amikor az őr megkérdezte, mi lenne a végső kívánsága, a férfi először csak annyit mondott: engedjék szabadon. Az őr ridegen válaszolt, hogy ez lehetetlen. Felajánlotta, hogy gondolkodjon ételen, italon, vagy akár egy lelki vezető látogatásán. A rab azonban halkan, könnyes szemmel így felelt: „Látni akarom a pásztoromat. El akarok búcsúzni tőle.”

A férfi nem papra gondolt, hanem a hűséges kutyájára, amely évek óta kísérte, és amely egyedül maradt gazdája letartóztatása után. Az őr először habozott, de végül engedélyezte a találkozást.

Éjfél körül a börtön udvarán feltűnt egy megviselt, közepes termetű kutya. A rab, amint meglátta, felállt, és reszkető hangon hívta magához. Az állat farkát csóválva rohant a gazdájához, ugrálva, nyüszítve, a kezét nyalogatva. A férfi hosszú percekig szorította magához, úgy, mintha attól félne, hogy ha elengedi, elveszíti örökre.

A kutya egész éjjel a cellában maradhatott. Nem ugatott, nem mozdult a gazdája mellől. Az őrök csendben figyelték, hogyan alszik el a rab, fejét a kutya bundájába fúrva. A látvány annyira megható volt, hogy még a legkeményebb felügyelők is elfordították tekintetüket.

Reggel azonban valami egészen más várt rájuk. Amikor kinyitották a cella ajtaját, hogy elvezessék a rabot a vesztőhelyre, dermedt csend állt be. A férfi élettelenül feküdt a földön. Arcán nyugodt kifejezés ült, mintha békére talált volna. A kutya ott feküdt mellette, fejét gazdája mellkasára hajtva, és egy pillanatra sem mozdult. Úgy tűnt, mintha az állat őrizte volna őt az utolsó órákban.

Az orvos később megállapította, hogy a rab nem erőszakos halált halt. Szíve hirtelen állt meg, mintha a félelem, a fájdalom és a búcsú terhe túl sok lett volna számára. A kutyát próbálták eltávolítani, de nem akart elszakadni gazdájától. Amikor végül erővel vitték ki az udvarra, olyan szívszaggatóan vonított, hogy az egész börtönben visszhangzott a hangja.

Az eset híre hamar elterjedt a városban. Az emberek arról beszéltek, hogy a rab utolsó kívánsága többet árult el az igazságról, mint az egész per. Sokan hitték, hogy aki ilyen mélyen szeret egy állatot, és akit az állat ilyen önzetlen hűséggel szeret vissza, az nem lehetett áruló.

A kutyát végül egy közeli faluban fogadták örökbe, de azt mondták, soha többé nem volt ugyanaz. Minden este ugyanarra a pontra feküdt, mintha várná, hogy gazdája visszatérjen. A börtönőrök közül többen később úgy emlékeztek: nem az ítélet, nem a cella rideg falai, hanem a kutya hűsége volt az, ami örökre nyomot hagyott bennük.

Ez a történet ma is élő bizonyítéka annak, hogy az ember és kutya közötti kötelék erősebb lehet bármely ítéletnél vagy törvénynél. A hűség, amely egyetlen éjszakára visszaadta a rabnak a békét, ma is arra emlékeztet, hogy a szeretet akkor is képes győzni, amikor minden más kudarcot vall.