Eleinte nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Halk fémcsörgés, nyikorgás, mintha valaki szögeket verne be, vagy valami gép zakatolna. Azt gondoltam: a férjem biztosan az autót szereli, vagy valami apró barkácsprojekten dolgozik, amihez éjszakai csend kell. De ahogy múltak a napok, a helyzet egyre nyugtalanítóbb lett.

A gyerekek elaludtak, a ház elcsendesedett, ő pedig minden alkalommal felállt az asztaltól, és szótlanul kiment a garázsba. Csak jóval éjfél után tért vissza, fáradtan, gyakran furcsa, vörösesbarna foltokkal a ruháján. Amikor megkérdeztem, mi az, mindig csak ennyit mondott:
– Dolgozom. Ne firtasd.

Ha erősködtem, egyre hidegebbé vált. Egy alkalommal ridegen rám förmedt:
– Semmi közöd hozzá.
Ez a mondat úgy hasított belém, mintha kést szúrtak volna a szívembe. Nem ismertem rá. A férfi, akivel évek óta éltem, idegenné vált. Mintha egy fal emelkedett volna közénk. A félelem lassan bekúszott a mindennapjaimba.

Elkezdtem a legrosszabbra gondolni. Miért titkolózik? Miért zárkózik el? Miért nem akarja, hogy tudjam, mivel tölti az éjszakáit? Egyre több kérdés keringett a fejemben, és a bizonytalanság fojtogatóvá vált.

Végül, egy napon, amikor elment otthonról a munkába, összeszedtem a bátorságomat. Elhatároztam, hogy mindent kiderítek. Zsebre vágtam a kulcsokat, és kiléptem az udvarra. A rozsdás garázsajtó előtt megálltam. A szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem, az egész utca meghallja. Remegő kézzel bedugtam a kulcsot a zárba, és lassan, centiről centire nyitottam ki az ajtót.

Odabent félhomály fogadott. A gyér fény egyetlen munkalámpából áradt. Körben szerszámok, festékesdobozok, szanaszét heverő fadarabok. Az orromat erős oldószerszag csapta meg. Először semmit nem értettem. Aztán megláttam, mit rejt a garázs közepe.

Ott állt egy különös szerkezet. Egy félig kész, aprólékosan összeállított mechanikus körhinta. Pici, fából faragott lovacskák lógtak róla, némelyikük már színesre festve, mások még csak nyers állapotban. Az asztalon ecsetek, festékek, csavarhúzók sorakoztak, és egy kis elektromos motor, amelynek zümmögését az elmúlt napokban oly sokszor hallottam.

A döbbenettől először mozdulni sem tudtam. Minden addigi félelmem, gyanúm egyszerre omlott össze. Nem valami ijesztő titok lappangott a garázsban, hanem egy meglepetés, amelyet a férjem hónapok óta készített a családnak.

Abban a pillanatban lépett be a férjem. Amikor meglátott, arca megfeszült, aztán lassan elmosolyodott. Láttam rajta a zavarát, de még inkább azt a gyermeki büszkeséget, amit soha nem mutatott ki.
– Meg akartam lepni titeket – mondta halkan. – A gyerekeknek készítem. Tudom, mennyire imádják a vidámparkot, és gondoltam, talán otthon is lehetne egy darabka belőle.

Könny szökött a szemembe. Az elmúlt hetek minden félelme, minden hideg szó, minden gyanakvás hirtelen jelentéktelenné vált. Csak az állt előttem: az a férfi, aki képes volt éjszakáról éjszakára titokban dolgozni, hogy örömöt szerezzen a családjának.

Azóta, amikor este furcsa zajokat hallok a garázsból, már nem félelem tölt el, hanem büszkeség és meghatottság. Tudom, hogy a szeretet néha nem szavakban, hanem aprólékos munkában, rejtett meglepetésekben, csendben végzett áldozatokban nyilvánul meg.

És megtanultam valamit: a legfélelmetesebb titkok néha nem rémálmokat rejtenek, hanem a legszebb ajándékokat.