A Harrington birtok a gyász súlya alatt nyögött. Felesége hirtelen eltűnése óta Daniel, az újszülött ikrek megözvegyült apja, úgy érezte, hogy életének minden értelme kicsúszott a kezei közül. Az egykor nyüzsgő ház csendes, hideg terek sorozatává vált, ahol a nehéz lélegzetvételek és a visszhangos sírás hangja töltötte be az éjszakákat.
Ahogy az ikrek kilenc hónaposak lettek, a sírás hangja szinte megszállta a birtokot, éjszakáról éjszakára. Daniel minden tőle telhetőt megtett, hogy gondoskodjon róluk, de a folyamatos fáradtság és a gyász gyakran leküzdhetetlennek bizonyult. Dadusokat alkalmazott, a legjobb fizetésért, amit csak talált – de mindannyian egyenként távoztak, könnyekkel és bűntudattal a szemükben:
„Sajnálom, úrfi. Nem akartam.”
Daniel gyakran ült egyedül a dolgozószobában hajnal háromkor, képtelen figyelni az ikrek éktelen sírására. Ekkor lépett oda hozzá Mrs. Lillian, a család régóta hű házvezetőnője.
„Van valaki… más,” suttogta halkan. „Nem átlagos dajka. Ale már tudja, hogyan segítsen.”
Másnap este megérkezett Amara. Nem volt semmilyen hivatalos képesítése, önéletrajza sem volt figyelemre méltó. Ami megkülönböztette, az a lágy, szinte esőcseppnyi hangja volt.
„Gondoskodtam már anyátlan gyerekekről,” mondta halkan. „Nem csak vigasztalásra van szükségük… biztonságban kell érezniük magukat.”
Daniel szkeptikusan, de kétségbeesetten figyelte, ahogy Amara belépett a babaszobába. Meg sem rezzent. Törökülésben leült a padlóra, becsukta a szemét, és lassan, nyugtató dallamot kezdett dúdolni.
Az első percekben semmi sem változott. A sírás tovább visszhangzott a falak között. De apránként… a zaj elcsendesedett. Egyre lassabbá váltak a könnyek, míg végül az egész elcsendesedett.
Daniel döbbenten lépett be a szobába.
„Mit tettél?” – kérdezte rekedten.
Amara felnézett rá, arcán titokzatos, de nyugodt mosoly.
„Nem csak szeretetre van szükségük,” mondta. „Arra van szükségük, hogy igazán lássák őket.”
Attól az éjszakától kezdve az ikrek féltek elaludni Amara nélkül. Nem volt szükség semmilyen kütyüre, sem bonyolult trükkre: csak a melegségére, a végtelen türelmére és ösztönös képességére, hogy megértse a gyermekek félelmeit.
Egyik este, miközben az egyik fiát ágyba tette, Daniel felé fordult:
„Ez… tényleg te csinálod?”
Amara halkan elmosolyodott.
„Ez nem varázslat. Egyszerűen azt hiszik, hogy soha nem hagyom el őket. Ez nyugtatja meg őket a legjobban.”
De egy éjszaka, amikor a folyosón haladt, Daniel hallotta, ahogy Amara az alvó ikrekhez suttog:
„Semmi baj, kicsikéim… a titkaitok biztonságban vannak nálam. Még azok is, amiket az apátok nem tud.”
Daniel megdermedt.
Kik ezek a titkok? Hogyan tudhatja Amara, amit ő nem?
Másnap reggel minden kérdésére csupán titokzatos mosollyal válaszolt: honnan jött, és hogyan tudja, hogy mire van szükségük a gyerekeknek? Daniel azóta már csak egyetlen kérdést tesz fel magában:
Kicsoda valójában Amara… és mit tud a gyerekeiről, amit ő nem tudott?
Azóta a Harrington birtok éjszakái már nem voltak többé a kétségbeesés ideje. Amara jelenléte csodát hozott a házba: a gyerekek végre nyugodtan aludtak, Daniel pedig lassan megtanulta újra bízni abban, hogy a gyermekeit biztonságban tudhatja – még ha titokzatos módon is.