A katonai főparancsnokság folyosója a szokásos reggeli nyüzsgéstől volt hangos. Katona-csoportok siettek eligazításra, mások épp a kiképzésről tértek vissza, néhány tiszt pedig a kávéautomata körül álldogált. Senki sem sejtette, hogy a következő percekben olyan esemény bontakozik majd ki, amelyre még sokáig emlékezni fognak.
Viktorie Horská alezredes épp kilépett az irodájából. Ismerték szigoráról, de gőgös természetéről is. Feltétlen engedelmességet követelt beosztottjaitól, azokat pedig, akiket alacsonyabb rangúnak tartott, gyakran megvetéssel kezelte. Úgy vélte, egyenruhája és rendfokozata feljogosítja arra, hogy ne csupán mások szakmai feladatait határozza meg, hanem azt is, ki mennyi tiszteletet érdemel.
Aznap különösen rossz hangulatban volt. Fontos megbeszélés várt rá a parancsnokság vezetésével, ráadásul már reggel óta számos apró kellemetlenség bosszantotta.
Ahogy végighaladt a folyosón, megpillantott egy egyszerű, sötét ruhát viselő nőt, aki papírpohárban kávét tartott. A nő egy pillanatra megállt, hogy utat engedjen egy katonacsoportnak. Az egyik katona véletlenül vállával nekiütközött. A kávé a padlóra ömlett, néhány csepp pedig a nő kabátjának szegélyére fröccsent.
– Nézzen már oda, hová lép! – csattant fel az alezredes.
A nő azonnal lehajolt, hogy felszedje a poharat. – Elnézést kérek! Máris feltakarítom.
Viktorie azonban végigmérte őt. Nem tűnt sem katonának, sem tisztnek. Nem viselt egyenruhát, a mellkasán nem voltak rangjelzések, és megjelenéséből semmi sem utalt arra, hogy bármilyen jelentős pozíciót töltene be a parancsnokságon.
Az alezredes így egy pillanatnyi habozás nélkül arra a következtetésre jutott, hogy a nő bizonyára a civil takarítószemélyzet tagja.
– Nos, mire vár még? – kérdezte hidegen. – Fogj egy rongyot, és töröld fel rendesen! Ez nem valami kávézó, ahol csak úgy, gondtalanul lötykölheted a kávét.
Az asszony lassan felemelte a fejét.
– Nem szándékosan öntöttem ki a kávét. Az egyik katonája lökött meg.
– Nem érdekel, ki kit lökött meg – vágott közbe Viktorie. – Ha itt dolgozik, tudnia kellene, hogy a folyosókat tisztán kell tartani. Ha pedig ezt nem tudta, talán olyan munkát kellene keresnie, amire valóban képes.
Csend telepedett a környékre. Néhány katona lassított, figyelve az eseményeket. Ám senki sem mert közbelépni; az alezredes asszony arról volt ismert, hogy alaposan megkeseríti bárkinek az életét, aki az útjába kerül.
Az asszony vett egy mély levegőt, majd nyugodt hangon válaszolt:
– Értem. De talán érdemes lenne megkérdeznie, kivel beszél, mielőtt parancsolgatni kezdene valakinek, hogy takarítson ön után.
Viktorie rövid, gúnyos nevetést hallatott. – És mégis, kinek képzeli magát?
– Hamarosan kiderül.
Ez a válasz csak még jobban felbőszítette az alezredest. Hozzászokott, hogy az emberek lesütik a szemüket a jelenlétében, bocsánatot kérnek, és pontosan azt teszik, amit ő parancsol. Ez az asszony azonban teljesen nyugodtan állt, és nyoma sem volt rajta a félelemnek.
– Figyeljen rám jól! – mondta Viktorie, a padlón lévő foltra mutatva. – Amíg ebben az épületben tartózkodik, követnie kell az utasításaimat. Világos?
Az asszony egy pillanatig fürkészte őt, majd elővett egy telefont a táskájából, és gyorsan ránézett az időre.
– Azt hiszem, épp itt az ideje.

Abban a pillanatban kinyílt a folyosó végén lévő tárgyalóterem ajtaja. Pavel Král vezérőrnagy, a teljes katonai főparancsnokság vezetője lépett ki rajta, két másik magas rangú tiszt kíséretében.
Amint a tábornok megpillantotta az asszonyt, azonnal irányt váltott, és egyenesen felé indult. – Tábornok úr, kérem, bocsásson meg, amiért megvárakoztattam! – mondta, hangjából egyértelmű tisztelet csengett ki. – Mindenki készen áll. Akkor kezdhetjük, amikor csak parancsolja.
Viktorie Horská alezredes mozdulatlanná dermedt.
Tábornok?
A tábornokról a nőre, majd a nő öltözékére pillantott. Hirtelen rájött, hogy az első benyomása talán teljesen téves volt.
– Hadd mutassam be Alena Novotná dandártábornokot – folytatta Král tábornok. – Ő a Vezérkar új ellenőre, aki éppen ma kezdi meg a parancsnokságunk átfogó ellenőrzését.
Viktorie gyomra összeszorult.
A nő, akit pillanatokkal korábban még egyszerű alkalmazottnak nézett – s akinek még azt is megparancsolta, hogy takarítsa fel a padlót –, valójában az egyik legmagasabb rangú tiszt volt, aki jogosult az egész parancsnokság működését felülvizsgálni.
– Én… Tábornok asszony… – dadogta az alezredes. – Félreértés történt. Azt hittem, hogy ön…
– …a takarítószemélyzet tagja? – fejezte be nyugodtan Alena.
Viktorie lesütötte a szemét. – Nem állt szándékomban megsérteni.
– Nem? – kérdezte a tábornok. – Az imént még azt mondta, keressek olyan munkát, amire valóban képes vagyok. Megparancsolta, hogy takarítsam fel a padlót, anélkül, hogy egyáltalán megpróbált volna utánajárni, mi történt valójában.
– Meg voltam győződve arról, hogy…
– Éppen ez a probléma, alezredes asszony. Ön meg volt győződve arról, hogy egy egyenruha vagy látható rendfokozat nélküli ember kevesebbet ér, mint ön.
A folyosón olyan mély csend honolt, hogy még a földszintről érkező, távoli léptek zaja is hallatszott.
Alena a vezérőrnagy felé fordult.
– Ez a szokásos kommunikációs stílus az önök parancsnokságán?
Král tábornok arckifejezése komorrá vált. – Remélem, hogy nem, tábornok asszony. Mindenesetre kivizsgáltatom az esetet.
– Nem csupán arról van szó, hogy…