Az emberek már kora reggel gyülekezni kezdtek az óvárosi temetőben. Nehéz, szürke felhők borították az eget, és hideg szél cikázott a sírkövek között. Alig szólt valaki is. Mindenki azért jött, hogy végső búcsút vegyen a huszonkilenc éves Emiliától, aki néhány nappal korábban tragikus autóbalesetben vesztette életét.
Halála mélyen lesújtotta családját és barátait. Emilia fiatal volt, tele élettel – és azok szerint, akik a legjobban ismerték, még sok szép év állt előtte. Az orvosok órákon át küzdöttek az életéért a baleset után, de sérülései túl súlyosak voltak.
Szülei a zárt koporsó mellett álltak. Az édesanya férje vállára dőlt, és szüntelenül törölgette könnyeit. A közelben állt Daniel, Emilia férje is. Amióta megérkezett a temetőbe, alig szólt egy szót is. Csak meredten bámulta a koporsót, mintha még mindig nem tudná felfogni: az a nő, akivel közös jövőt tervezett, már nincs az élők sorában.
A szertartás közel egy órán át tartott. A pap elmondta a végső imát, majd a gyászolók egyenként a koporsóhoz járultak, hogy végső búcsút vegyenek.
Ekkor érkezett el a pillanat, amitől mindenki tartott.
Négy temetkezési dolgozó megragadta a koporsó fogantyúit, készülve arra, hogy a nyitott sírhoz vigyék.
– Emeljük! – szólt az egyikük. A férfiak megfeszítették izmaikat, és egyszerre emelni kezdtek.
A koporsó azonban alig mozdult meg.
Eleinte azt hitték, nem fogták meg jól. Az egyik munkás igazított a fogásán, a többiek pedig felkészültek az újabb próbálkozásra.
– Még egyszer!
Ezúttal sikerült néhány centiméternyire megemelniük a koporsót. Ám mind a négy férfi azonnal valami szokatlant érzett. A súly olyan hatalmas volt, hogy karjaik izmai megfeszültek, arcuk pedig kipirult az erőlködéstől.
– Várjatok… tegyétek le! – lihegte az egyik férfi.
Óvatosan visszaengedték a koporsót a földre. Suttogás futott végig a gyászolókon.
– Mi történt? – kérdezte az egyik nő.
– Nem tudjuk – felelte a temetkezési vállalkozó embere, miközben letörölte a verejtéket a homlokáról.
Az egyik rokon próbálta értelmezni a helyzetet.
– Emilia körülbelül hatvan kilogramm volt. Biztosan nem lehet ilyen nehéz.
Daniel azonnal odalépett hozzájuk.
– Ezt mégis hogyan érti?
– Uram, a koporsó sokkal nehezebb, mint vártuk.
– A feleségem hatvan kilót nyomott. Négy felnőtt férfinak csak el kell bírnia!
A munkások egymásra néztek. Senki sem tudta megmagyarázni, mi történik.
Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, újra megpróbálják. Ezúttal hatékonyabban helyezkedtek el, szorosabban fogták a fogantyúkat, majd – egyikük jelére – egyszerre megemelték a terhet.
A koporsó végre megemelkedett. A férfiak lassan elindultak a sír felé. Minden egyes lépés hatalmas erőfeszítést igényelt. Már csak néhány méterre voltak, amikor egyikük hirtelen megbotlott egy egyenetlen fűcsomóban.
A koporsó hevesen megbillent.
A többiek próbálták megtartani, de túl nehéz volt. Egy pillanat alatt kicsúszott a kezükből, és nagy puffanással a földre zuhant.
Rettegéstől átitatott kiáltás hasított végig a temetőn.
Több nő a szája elé kapta a kezét. Emilia édesanyja még hangosabban kezdett zokogni, Daniel pedig a koporsóhoz rohant.
– Ez mégis mit jelent? – kiáltotta.
Az egyik koporsóvivő, ziháló lélegzettel, így felelt:
– Uram, itt valami nincs rendben. Ennek a koporsónak nem szabadna ennyit nyomnia.
Daniel néhány másodpercig néma maradt. A koporsófedelet bámulta, miközben arca teljesen elsápadt.
Aztán kimondott egy mondatot, amitől mindenki megdermedt:
– Nyissák ki.
– Tessék? – kérdezte az egyik férfi.

– Azt mondtam, nyissák ki a koporsót! Azonnal!
– Uram, ezt nem tehetjük meg anélkül, hogy…
– A feleségem van benne! Tudni akarom, mi folyik odabent!
Daniel hangja remegett. Már nem csupán düh volt ez; a férfi szemében olyan félelem tükröződött, amelyet képtelen volt elrejteni.
Rövid habozás után a férfiak a koporsóhoz léptek, és nekiláttak kinyitni a zárakat. Néhány hozzátartozó tiltakozott, mások pedig elfordultak. Emilia édesanyját a férje tartotta, nehogy összeessen.
A fedél lassan emelkedni kezdett.
Mindenki visszatartotta a lélegzetét.
És ekkor fény derült a szokatlan súly okára.
Nem Emilia volt az egyetlen, aki a koporsóban feküdt.
A teste alatt egy másik, jóval kisebb koporsó lapult, amelyet szilárdan rögzítettek a belső szerkezethez. Sötét fából készült, fedelét pedig fémzárak tartották a helyén.
Egy pillanatig senki sem szólalt meg.
– Mi az? – suttogta Emilia édesanyja.
Daniel arca olyan sápadt lett, hogy kénytelen volt egy lépést hátrálni.
– Ez lehetetlen… – suttogta.
Az egyik munkás óvatosan a fémzárakra mutatott. – Valaki biztosan betette ezt, még mielőtt lezárták volna a koporsót.
Daniel felé fordult.
– Ki készítette elő? Kinek volt hozzáférése a koporsóhoz?
Senki sem válaszolt.
Ekkor az egyik jelenlévő észrevett egy borítékot, amelyet a kisebb koporsóhoz erősítettek. Nem volt rajta sem temetkezési vállalkozás neve, sem semmilyen hivatalos jelzés – csupán egyetlen, kézzel írt mondat:
„Danielnek. Akkor nyisd ki, amikor már tudod, hogy nem menekülhetsz tovább az igazság elől.”
Daniel azonnal felismerte a borítékot.
A felesége írása volt.
A keze remegni kezdett. Óvatosan előhúzta a levelet, és szétnyitotta. Némán elolvasta az első néhány sort. Aztán a térdei megrogytak.
– Mi áll benne? – kérdezte az apósa. Daniel nem tudott válaszolni.
A levélben Emilia beismerte, hogy néhány héttel a baleset előtt felfedezett valamit, ami fenekestül felforgatta az életét. Leírta, hogy…